Esztergom, Vértesszentkereszt

ELŐSZÓ

Az olvasó az újvidéki Forum Tanulmányok az 1200 körüli évtizedek ma­gyarországi művészetéről címet viselő művészettörténeti sorozata második kötetét tartja a kezében, amely a formáját és a méreteit az aracsi templom­rommal foglalkozó első kötettől, illetve a kiadó egy korábbi, Kövek címen megjelent sorozatának a tagjaitól örökölte.

A sorozatban megjelenő tanulmányokban egymással többé-kevésbé összefüggő, az 1180-as és az 1220-as évek közti korban készült építészeti em­lékeknek a bemutatására vállalkozom, amelyek megismerésével és kutatá­sával a doktori disszertációm számára kezdtem el foglalkozni. A magyarországi művészetnek ebben a korban igen jelentős építészeti emlékei kelet­keztek, amelyek egy része meglehetősen ép állapotban maradt fenn, má­sokat romjaikból és – elsősorban a régészetnek köszönhetőn – töredékeik­ből ismerünk. Jelentőségük a korabeli nyilvánosság számára egyházi vagy világi rangjukban és reprezentativitásukban nyilvánult meg, a mai szemlé­lő, aki az Árpád-korból származó építészeti és történelmi helyszínként sze­repet játszó terek és romok után kutat, közöttük találja meg kutatási tárgyá­nak leglátványosabb emlékeit, míg a tudomány számára jelentőségük első­sorban a művészettörténeti szerepükből következik. Az esztergomi királyi palota, az egykori esztergomi és kalocsai érseki székesegyházak, a pilisszentkereszti és a pannonhalmi apátsági templomok nemcsak a királyság és az egyház országos központjaiként játszottak szerepet, de (egykori) épü­leteik és faragványaik a művészeti-esztétikai értékeik mellett művészettör­téneti fontossággal is bírnak. Fontosságuk egyrészt abból adódik, hogy ál­taluk különböző – elsősorban észak-francia és észak-itáliai – eredetű stílu­sok jelentek meg Magyarországon, másrészt e stílusok terjesztésével és alakításával művészeti körök kiindulópontjaként játszottak szerepet, és kisebbrangú-arányú építészeti vállalkozásokhoz mintákat és mestereket biztosí­tottak. Bény, Karcsa, Ócsa, Vértesszentkereszt, Aracs, Jánoshida vidéki ko­lostortemplomai elsődleges terveinek és a kivitelezést megkezdő kőfara­góinak korántsem vidékies színvonalú művészete gyakran az országos köz­pontok jelenségeivel a háttérben értékelhetők.

E korban Esztergom is központi szerepű. De ezt a szerepet, a korábbi szakirodalomtól eltérően, nem a palotakápolnának tulajdonítom és nem a gótika magyarországi meghonosításában látom. Ilyen szerep a provence-i eredetű protoreneszánsz formakincs tekintetében a Szent Adalbert-székesegyház nyugati része és a királyi palota faragványainak jutott. Kötetünk el­ső tanulmánya ennek a művészeti körnek a kérdéseivel foglalkozik, és több esetben is utal az első kötetben tárgyalt aracsi faragványokra.

A kötet második tanulmányát ugyancsak az első kötet tárgyához való kapcsolódást szem előtt tartva választottam: az aracsi templom építészeté­nek a jellegzetességei kapcsán a vértesszentkereszti templomot többször idéztem, mint mintát nyújtó és/vagy közvetítő épületet. Tanulmányomban ennek a kolostortemplomnak nemcsak a részletesebb ismertetésére, de a növényi díszü faragványai nagy részének értékelő elemzésére és a kapcso­latainak a meghatározására is vállalkozom.

Végezetül ismételten köszönetét szeretnék mondani egyetemi tanáraim­nak a tanulmányok megírásához nyújtott szakmai segítségért, a fiesolei European University Institute-nak, ahol Eötvös-ösztöndíjasként végezhet­tem kutatásaimat, és családom tagjainak is, akik az elmúlt években, talán szándékukon kívül, részt vállaltak a magyar művészettörténet-írás mecénási támogatásában.

R. E.