A pillanat formái

ELŐSZÓ

Csehovról ​és Maupassant-ról, a kis forma, a rövidtörténet mestereiről írja Thomas Mann, hogy jó ideig lebecsüléssel tekintett „heroikus kitartást” nem igénylő kisprózájukra, míg csak rá nem ébredt arra, „mennyit nyerhet a géniusz ereje által benső mértékben a rövid és szűkszavú írás, milyen – talán mindenekfölött csodálni való – zsúfoltságban képes felvenni magába az élet egész teljességét, képes általában epikai rangra emelkedni, sőt művészi hatóerőben még felül is múlni a nagyot, az órisáművet, amely olyankor elkerülhetetlenül megfárad, vagy tisztes unalomba süllyed”. Megerősítésért fordulok éppen Thomas Mannhoz, a nagyepika mesteréhez annak a kötetnek a bevezető jegyzetében, mely a pillanat formáinak, a kisprózai műfajoknak, közülük pedig mindenekelőtt a rövidtörténetnek a vizsgálatára vállalkozik. Miért van szükség megerősítésre? Talán azon fenntartások eloszlatása végett, melyek Thomas Mann korai vélekedésével összhangban szinte mindmáig befolyásolják a rövidprózához való kritikai viszonyulást. E viszonyulás azért tűnhet különösnek s mind kevésbé indokoltnak, mert a huszadik századi magyar prózában és a modern világirodalomban is polgárjogot nyertek s új teret hódítottak meg a kis prózaformák, ezen túl pedig mintha módosult volna magának a prózának a kultúrán belüli szerepe és jelentősége is.

Ezt a folyamatot tükrözi a prózapoétika iránt megnövekedett iro­dalomtudományi, kritikai érdeklődés. A kritika új közelítésben igyekszik láttatni a prózateremtő eljárásokat, szerkezeteket, mű­formákat, ám túlnyomórészt a regényt s annak átalakulásait helye­zi előtérbe. Az általánosítható tapasztalatok egyike, hogy a regény fokozatosan nem epikai elemekkel töltődött fel, s nem tárható fel az epika-totalitás hagyományos fogalompárhuzam alapján. Erről a pontról indulva a regénynél kisebb prózaformák felé tovább csökken, osztódik és transzformálódik az egyes műfajok teljesség­igénye. Megszűnéséről még sincs szó, még az olyan néhány soros töredékek esetében sem, amelyek terjedelmileg megközelítették a lírai verset. A legizgatóbb kérdések éppen azok, hogy hogyan tudnak néhány soros elbeszélő szövegek bonyolult tartalmakat sűríteni, hogyan váltak alkalm assá arra, hogy a létélményt az át­fogó epikai tekintet helyett a pillantásba foglalják, a történetet a helyzetben összpontosítsák, miközben az időkiterjedést a pillanat­ra korlátozzák. Megkerülhetetlen immár a történet és az elbeszé­lése műalkotáson belüli megkülönböztetése, hisz az utóbbi nem­csak az eseménysor közlésének „terepe”, hanem az utalások, jel­zések, rámutatások, vágások, elhagyások színtere, a metafora és a sugalmazás narrációjának térhódításával, a redukció érvényesí­tésével egy időben bekövetkező elmélyülés, rétegződés: a tömörítés diadala. Lehet, hogy mindezen jelenségek a műalkotás kritikai szo­morúságával magyarázhatók, melyről Thomas Mann beszélt idé­zett írásában. A rövidtörténet műfajformáját létrehozó elhagyás­nak és sűrítésnek a hátterében ugyanis nemcsak az elbeszélő pró­za újabban felismert vagy újabban tudatosított lehetőségei, hanem kételyek sora rejlik. E kételyek abban a kísérletben sem kerülhetők meg, amely az állandóan változó, átalakuló, már-már megfogha­tatlan kis formák világában kíván tájékozódni. Különösképpen, ha e világot nem valamiféle normák értelmében kívánja rendszerezni, hanem a meglévő eszközök birtokában megérteni és leírni.