Prózai archívum

Mészöly Miklós prózapoétikája az áthajlások, átvételek, átírások, idézetek, motívumvándorlások, kijegyzések, szövegkivágatok, beékelések szövevényeként is megközelíthető. A megszakítások és a törést ki nem váltó beillesztések, beiktatások (intercalation) egyaránt mozgalmassá teszik a szöveg-, mű- és diskurzusközi kiterjedést. A műveletek stiláris, narratív retorikai és poétikai vetületei figyelmet érdemelnek. Nádas Péter a saját nyelvvé szervesülő átvételekre utal: „Mondataiban nincsenek szükséges és elkerülhetetlen kényszerek, nincsenek idegen elemek, az anyanyelvet nem alkalmazza, hanem közel ötven év munkájával megcsinálta a sajátját, s így aztán nem látszanak a varratok, még a vendégszövegek vagy a rejtett idézetek is a sajátjai. Minden összeépült, ízesült, nem válik le semmi semmiről.” (Nádas 1999)

Kommentárjaim egy időben készültek és jelennek meg Mészöly posztumusz könyvével, a Műhelynaplókkal (2007). Kéziratainak gondozása különös látószöget biztosított előmunkálataira, noha csupán olvasónaplói, feljegyzései kézírásos anyagára terjedt ki. A kéznyomok, a nehezen olvasható feljegyzések, betoldások nem képeznek közvetlen átjárást a befejezett és a publikált művekhez. A betűzés, kibetűzés, másolás és jegyzetelés mégis gazdag tapasztalatot hordoz, s ennek egyik eleme a kézvonások, a töredékesség, a grafikai jelzések, az íráskép látványi együttese.

A beékelés, bemélyítés fogalmak talán játékosan, ám nem véletlenül idéznek bizonyos térbeli vonatkozásokat, minthogy a poétikai eljárások egyik velejárója a plasztikus, reliefszerű hatás. Távoli párhuzamként a római domborműveken érvényesülő levegőperspektívát, a fény és az árnyék foltjainak intarziás hatását idézik. A vonal- és síkszerű elbeszélésmódot felszaggatják az átvételek, kölcsönzések. Különös, hogy az így szerkesztett Mészöly-történetek, ahogyan a domborművek is, több, az olvasótól vagy a nézőtől távolabb eső sík bemutatására alkalmasak, a tekintetet pedig időbeli és/vagy térbeli ingázásra késztetik. Irodalmi párhuzamként André Gide Napló-feljegyzésére, a címerpajzsok „bemélyítő” („en abyme”) eljárására utalnék, amely a kortárs elbeszélőművészet és az elmélet egyik jellemző kategóriájává vált.

A jelen kötet írásainak fő vonulata ezeknek a belátásoknak a jegyében alakul. A figyelem a prózai művek és a kéziratos noteszek, olvasónaplók kérdéseire irányul. Néhány további tanulmány tágabb keretben tárgyalja a művekkel összefüggő és az interpretációkban felmerülő elméleti vonatkozásokat. Még pontosabban fogalmazva, az időszerű kutatási irányok mellett éppen az életmű terében és idejében folytatott barangolás, pásztázás is megkerülhetetlenné teszi az olyan kérdések megvitatását, amilyen a szerző és az elbeszélő, a fikció és a biografikus fikció, végleges és átmeneti forma viszonya, az elbeszélt és a képi identitás vagy a kulturális azonosság poétikája. A kötetzáró fejezet külföldi nemzetközi konferenciákon elhangzott előadásaim tézisszerű összefoglalása.