Önarckép novellával

Domonkos István prózaírói arcélének kialakulását követhetjük nyomon ebben a kötetben, amely a Symposion mellékletében, a Magyar Szóban, a Hídban és az Új Symposionban 1962 és 1978 között megjelent tizennégy novelláját és egy – szemléletmód és megformálás tekintetében is velük rokonítható – színművét tartalmazza. Azt a folyamatot, hogyan válik a kezdetben csak egy-egy tartalmi elemet hangsúlyozó, egy-egy elbeszélői ötletre épülő novella összetettebbé, nyelvileg is szuggesztívabbá, egyben áttételesebbé, bonyolultabb emberi tartalmak hiteles kifejezőjévé.

Akárcsak verseit, Domonkos István novelláit is alkotói merészség jellemzi. Témái furcsák és meghökkentőek, mert többnyire deviáns emberi tulajdonságokat, magatartásformákat jelenítenek meg, novelláinak szituációi pedig megdöbbentőek, mert bennük az ember a végsőkig kiszolgáltatott.

„Mintha mindig arra törekedne – mondja a kötet recenzense hogy »meztelen« történeteket írjon, a lélek mezítelenségét tárva a világ elé. Ami mélyen és belsőleg foglalkoztatja: a férfi és a nő testisége (szinte kamaszkíváncsisággal ír a nemiségről) s a jóízű vagy elviselhető élet receptnélkülisége. Domonkos nem távolodik el a test, a natúra, a vér és a zsigerek, a szeméremszőrzetek és a verejtékszag fanyar és keserű mikrokozmoszától, a veszendő emberi testet sorsképletnek látja és láttatja, írásaiban azonban fokozatosan előtérbe kerül a társadalmiság mozzanata is: a történelem nem kevésbé fanyar, nem kevésbé keserű makrokozmosza.”