Schöpflin Aladár: ERICH, BOCSÁSS MEG
Govorkovics János regénye

Ezt a könyvet a Vajdaságból küldte nekem ismerős kéz, azzal a figyelmeztetéssel, hogy szerzője, aki már nem egészen fiatal ember, eddig szerbül irt, de most ezzel a könyvével helyet kér a magyar írók között. Hogy szerb ember és író létére mért fordul a magyar irodalom felé, nem tudom. A mai viszonyok között erre valami különös okának kell lenni.

Hogy szerb ember írta a könyvet, annak semmi nyomát sem találni a tartalmában: amit az író elmond benne, az - ha egyáltalán megtörténhetett volna - egyformán történhetett volna akármiféle nemzetbeli emberekkel. Az összes alakok az úgynevezett mondaine regények kellékestárából vannak véve, minden couleur locale nélkül. A történet ama részeiben, melyek nem olasz vagy északafrikai színhelyen játszódnak le, a színhely egy nagyváros, - Budapestre gondolnánk, ha néha nem kapnánk vidéki városi jellemvonásokat s ha az emberek a pénzüket nem dínárokban számlálnák. De Belgrád ez a város semmiesetre sem lehet. Imaginárius város.

Az író bevallott szándéka egy szadista-mazochista asszony lelki képét és sorsát megírni. «A benne felzúduló erotikus vágyaknak kettős célja volt: a saját élvezete és az ura megkínzása.» Fel kell világosítanunk a szerzőt, hogy nem azt írta meg, amit akart. Az ő Hildájának története, úgy, ahogy ő elmondja, nem egy krafft-ebingi pathologikus alak története, csak úgy kezdődik, mintha az volna. A későbbiekben az ember hajlandó időnként azzal gyanusítani ezt a Hildát, hogy az ártalmas frigidek típusához tartozik, de a regény folyamán kiderül, hogy az sem, hanem egyszerüen olyan nő, aki prostituálja magát.

Az alak nem engedelmeskedik az író szándékának, kicsúszik a bizonytalan kezéből és a maga önálló papiroséletét éli. Nem szokatlan dolog ez olyan íróknál, akik nincsenek tisztában alakjaik psychologiájával és nincs erejük egy cselekményt végig vonalban tartani.

A stílus jellemzésére idézem a regény bekezdő mondatait: «Fényesen kivilágított nézőtér - tündérálom. A díszes esti ruhák selymeiből kivilágló női karokon, vállakon gyémánt, rubin és smaragd sziporkázott, a művésziesen fésült fiús fejeken diadémok vetekedtek az alattuk tündöklő szemek tüzével. Lágy vonalakba boruló nyakakhoz bágyadt színű gyöngysorok símultak, keskeny kezek látcsövet irányítottak a páholyok felé. A fekete frakkos férfiak pillantása mint fogoly fecske repült a bűvös szépségek felé... kacér mosolyok itt, megvető büszke tekintett ott... a lefüggönyözött színpad előtt: az élet szinpada.» Ez bizony a márványt utánzó gipszdekorációk sítlusa. Nem éppen elsőrendű mondaine regények emlékeiből van a stílus szőve, nem az író belső stílusélményéből. A magyar nyelvvel való küzdelemnek - ami lehetne esetleg érdekes is - nyoma sincs, a mondatok grammatikailag korrektek, csak éppen íz, tűz, szín nincs bennük. Az ember olvassa őket és közben vidéki ujságok papírjának zörgését véli hallani.

Életrajz

Kiadványok

Szakirodalom az alkotóról

Kiadványok