Utazásaim / Brother Boli levelei

Előszó: Semminek nem muszáj annak lennie

Úgy szeretnék szólni Szögi Csaba kötetéről, hogy ne hangsú­lyozzam benne az illumináció, a tudatmódosítás fogalmát. Lehet persze kábítószerekről beszélni – és kell is (különösen egy ifjúsági lapban!) de az utazásnak sohasem ez a lényege. Éppen ezért hadd kezdjem a mondandómat egy deklarációval, egy „kinyilat­koztatással”, egy hitvallással, bár el sem tudom mondani, mennyi­re gyűlölöm a hitvallásokat!

Egy idézet majd átsegít bennünket ezen a kátyún:

„unom az elejét, unom a végét

unom a háborút, unom a békét

unom a négert, unom a sárgát

unom a zsidót és unom az árját”

(Quimby: Unom)

És, igen, unom a hitvallásokat, a nagy világmegváltó kinyilat­koztatásokat! Talán jobban is, mint a zsidózást meg az árjázást...

Mégis fontos tisztáznunk: igen korán, középiskolásként – ami­kor még barátom lopta cipész édesapja műhelyéből a ragasztót – meg aztán egyetemistaként is, a TILTOTT tudatmódosító szerek igen széles skáláját végigpróbáltam, fenntartás nélkül belekóstol­tam mindenbe, ami elérhető volt; az utolsó utáni határon túlra is elmentem, s kipróbáltam minden olyan szert, ami még úgy fogyasztható, hogy nem kell hozzá tűt használni. Attól már tar­tottam, a tűszúrásnak még a gondolata is frusztrál. Egy átlagos vérvételen is képes vagyok rosszul lenni, a véradásról nem is be­szélve, hiszen akkor hagytam fel ezzel a jótékony tevékenységgel, amikor egyszer a nővérkék locsoltak fel, hogy magamhoz térjek, így vagyunk ezzel mi, puhányok... De egyetemistaként lényegében nem voltam különb a leghétköznapibb sztereotípiánál – talpig közhelynek álcáztam magam akit magával sodort a társaság, itt-ott a számba, a pofámba nyomtak ezt-azt, megkínáltak, és igen, én magam is voltam néha olyan helyzetben, hogy vissza­kínálhattam, mert hozzáférhettem, beszerezhettem. Mindig volt nálam, meglapult a zsebemben... Egyszer édesanyám is megta­lálta nálam, miközben én elmentem fürödni, ő meg a ruháimat rendezgette, de akkor hirtelen indiai teának hazudtam az apróra vágott, száraz, zöld növényt. Talán elhitte, talán nem, de úgy tett, mint aki igen... Nemrég meg azt mesélte az egyik barátom, hogy éppen tőlem kapta élete első füves cigijét, pedig én már nem is emlékeztem erre, basszuskullancs és szopránklarinét! Én már rég nem élek ilyesmivel, ő meg még mindig szívja! Jaj, mit tettem! Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa!

(...)

Részlet Szabó Palócz Attila előszvából

***

Előszó

Zenta: A szivárványharcos meghódítja a horizontot

(...)

Persze mondanom sem kell, Boli minden, csak nem turista! A turizmus felszínt kapirgáló látszatvilága áll tőle a legtávolabb. A benne-levés, a dolgok mélyére tekintés adja meg különleges zamatát utazásainak – erről bárki meggyőződhet, aki útleírása­it olvassa vagy káprázatos fotógalériájába belepillant. A nomád törzsi élet szerelmese, afrikai berberekkel főz paprikás krumplit, indiai szadukkal szívja a hasispipát, maláj bennszülöttekkel fúvó­csövezik, ausztrál aboriginekkel dobol, teveháton járja a sivata­gokat, elefánttal a dzsungeleket, hajóval szeli az óceánokat, hogy eljusson gyerekkori olvasmányainak varázslatosan egzotikus hely­színeire. Nemcsak álmodozik, mint a legtöbb ember, hanem meg is valósítja az álmait, sőt, mások helyett mások álmait is...” – írtam Balatoni Boli készülő honlapjának nyitóoldalára éppen az idő tájt, amikor barátunk és munkatársunk a jelen kötetben szereplő leve­leket küldte nekem és a Képes Ifjúságnak 2007-ben és 2008-ban.

Megtiszteltetésnek vettem a felkérését, mint ahogyan megtisztelő és felemelő volt vele minden pillanat, lett légyen szó közös mun­káról, zenélésről vagy csak egy sima fesztiválos „örömködésről”. Zenészként, a Vágtázó Halottkémek üstdobosaként ismertem meg, személyesen pedig a Narco Polo ütőseként egy zentai koncertjük után, majd a kóspallagi Ébren Álmodó táborban, 2004 nyarán. Ezt követően szinte azonnal elkezdett szövegeket küldeni a Képes Ifjúságba, az utolsó előtti, másfél évig tartó utazásáról szóló beszá­molóit pedig egyenesen nekünk címezte. Ezt veszi most kézbe az olvasó.

(...)

Részlet Szögi Csaba előszavából

„Rábeszélni én aztán nem akarok sen­kit. De az talán még fontosabb, hogy le­beszélni se. (Tudom, nem is lehet.) Mert tudjátok, mit? Olyan, hogy zsákutca, nincs is. Minden tapasztalat elvisz va­lahová. Hogy talán a halálba? Nos, testi valónkban mindannyian oda tar­tunk. Ha elbarikádozzuk, bebiztosítjuk magunkat a negatív tapasztalatok ellen, akkor is. Legjobb ehelyett mielőbb el­kezdeni élni.”

(ing. Ekszerovits Szög)

***

„Míg a turisták általában nyolc–tíz nap alatt letudnak egy országot, ku­tyafuttában lefényképeznek minden nevezetességet, addig a travellerek szép komótosan hónapokig vándorolnak, elidőznek az érdekes helyeken, időt szánnak mindenre és mindenkire. A turista egy rakás pénzt költ, és a végén szinte semmi értékes élményt nem visz haza (csak valami drága és gagyi szuve­nírt), a traveller viszont szinte semmi pénzből egy rakás élménnyel gazdago­dik. Ugyanabban az országban járnak, mégis teljesen eltérő képet kapnak róla. Az egyik hamisat, a másik valódit.”

(Balatoni Boli)

***

Utazni jó. És veszélyes. Az utazás során kiszakadunk a komfortzó­nánkból, új tapasztalatokkal gazdagodunk, és hiába vagyunk min­denre felkészülve, mindig történhetnek váratlan dolgok.Olvasni jó. Érzékeny emberek írásait – akiknek van önreflexiójuk, értenek a témájukhoz, és megvan bennük az alázat önmagukkal, a tárgyukkal és az olvasóikkal szemben, pláne. Szögi Csaba és Balatoni Boli mindketten művészek, egy író és egy zenész. Két különböző ka­rakter, világlátás, érzésvilág, de ugyanaz a felfokozott érzékenység és kíméletlen nyitottság.

A legális és illegális kábítószerekről őszintén beszélni mindig nehéz. Szögi Csaba remekül egyensúlyoz a szubjektív önfeltárás és az ob­jektív tények világa között: a drogok pszichés és fizikai veszélyeiről, társadalmi hatásairól irodalmi értékű prózát olvashatunk. Olyan szö­vegmátrix ez, amelyben olvasóként élvezet elveszni. Balatoni Bolinál is megjelennek a drogok, de az ő igazi terepe nem a belső, hanem a külső utazás. Egy olyan szabad ember írásai ezek a szabadságról, aki a világ távoli tájain, olykor a civilizáció peremén is túllendülve kereste a belső autonómiát.

Számomra Szögi Csaba és Balatoni Boli írásai erről szólnak – a sza­badság, a végső autonómia megtalálásáról. Legyen az veszélyes kí­sérletezés az öntudattal vagy utazás a bolygó körül: olvasóként csak hálásak lehetünk, hogy megtették helyettünk.

Kubiszyn Viktor