Ünnepnapok

Szathmári István Ünnepnapok c. novelláskötetében a megkapaszkodás, a „honfoglalás” lehetőségeit kutatja, azonban könyvének majdnem mindegyik darabja épp ennek az ellenkezőjéről szól, vagyis a kirekesztettség, otthontalanság, kallódás érzetéről, a gyökéreresztés lehetetlenségéről. És nemcsak az utóbbi évek társadalmi-politikai változásai miatt van ez így, a nagy, ki tudja hanyadik népvándorlás miatt, nemcsak a háború és a félelem előli menekülésből fakad mindez, hanem egy „egyetemes” jelenségnek tekinti a szerző, amely döntő módon meghatározza életünket.

A kötet három részre tagolódik. Az elsőt akár novellafüzérnek is tekinthetjük, amelyből egy fiatal lány, illetve férfi magára eszmélését, útkeresését olvashatjuk ki, mégpedig úgy, hogy mindez előre vetíti a második rész (szintén összefüggő szöveg) alapproblematikáját: indulni kell, mert „itt” rossz és „amott” jó, azonban a kezdeti optimizmust és reményt nem követi révbejutás, illetve, ha az meg is történt, melegség nem övezi. A „nagy kaland” tragikusan, pontosabban szomorúan végződik, nosztalgia és érzelmi kiürülés a vége. A sok-sok küzdelem és harc után a szerző (az önéletrajzi elemek ebben a részben igencsak kihangsúlyozottak) tehetetlenül szemléli a világot maga körül. A harmadik rész írásait a távoli dolgok iránti vonzódás, az erotika különös varázsa és a szülőföld hangulata határozza meg. Szathmári István ebben a kötetében a modern próza eszközeinek a felhasználásával tesz kísérletet arra, hogy megfogalmazza korunk kaotikus, ellentmondásos hangulatát, világát, azt az életérzést, amely talán mindannyiunk jussa.