Trium(f)virátus

A katonaságnál, ha meg akarod őrizni a tárgyaidat, amelyekkel a leszerelésed napján el kell majd szá­molnod, nem árt idejekorán látványosan megjelölnöd mindent, ami átmenetileg a tiéd. Az idecsődítettek többsége általában a saját nevét írja rá a papucsára, az ingére, a cipőjére, az étkészletére, a törülközőjére... Nekem már kezdettől, a dakovicai napoktól fogva el­lenszenves volt ez a dolog, már csak azért is, mert ez a név, az Atila Sabo, amelyen itt számon tartanak, nem az én nevem. Nem is szívesen jelöltem volna így bármimet. Egy ideig tudták, hogy a jelöletlen dolgok az enyémek. Amelyik papucson nincs semmi, ame­lyik csizmának nincs neve, az csak az enyém lehetett. Ezt az állapotot azonban az áthelyezésem után, előbb Kosovska Mitrovicán, majd Vučitrnben már nem tudtam tovább érvényben tartani, mert mi sem volt egyszerűbb, mint elszedni a jelöletlen holmimat, és rávésni a saját nevüket.

Akkortájt jutott eszembe, hogy az általános iskola első osztályában, amikor a betűket tanultuk, gyerek­fejjel elhatároztam, hogy újabb írásjelekkel gazdagí­tom ábécénket, új betűket találok ki, amelyek aztán „polgárjogot nyerhetnek” további írásbeliségünk­ben. Az első kudarcélmény akkor ért, amikor az első új betű után nem tudtam továbblépni. Kitaláltam te­hát egy lehetséges betűt, és aztán hiába kombináltam tovább a vonalakkal, nem jött össze egyetlen olyan sem, amelyet elfogadhatónak tartottam volna.

Ez a kitalált, lehetséges írásjel pediglen így nézett ki:

Több hónapja már ezzel jelölöm meg a dol­gaimat itt, a katonaságnál. Mindenről, amin ez a jel van, ma már mindenki tudja, hogy csak az enyém le­het. Ez lett a védjelem.

Szabó Palócz Attila

Srbicán, 1998. augusztus 23-án