Előszó/utószó
Ez a könyv befejezetlen marad mindörökre. Mert e tájon nincs olyan háború, amely valaha is véget ért volna. S nincs béke sem, amelyet nem kötöttek volna meg, hogy másnapra elfelejtsék.
Egy év háborús tartalmú cikkeit, riportjait látja itt viszont az olvasó a szlovéniai csatáktól a horvátországi harctereken át Bosznia-Hercegovina pusztulásáig. A történelem köszön vissza véres ködön át; egy valamikor viruló ország vívja haláltusáját: eszméi porig alázva, teste a végzeté. A Naplóban megjelent írások szerzői nem a nagypolitika egymásnak feszülő indulatairól számolnak be, hanem a krónikás hűségével elemzik a kort, s próbálnak maguk is eligazodni ott, ahol a történetek hősei sem találják önmaguk elveszett mását: a békés, alkotó, nagyra hivatott embert. Azt, aki elment, elbujdosott, eltűnt, s azt, akit megtaláltak, de már csak koporsóba zárva hoztak haza, meg azt is, aki a béke embere volt, de végleg elveszítettük, mert mára arcát a szorongás, a félelem homályosította el. Nemcsak a kofferek, hanem a sírok is domborodnak.
A mi csatáink a fejekben játszódnak le: a menekültek, becsapottak, kifosztottak, évezredes otthonukból kiűzöttek, erőszakkal mozgósítottak, parancsmegtagadók és a békéért intézményesen küzdeni akarók fejében. Korpuhatolók vagyunk mindannyian. A vallomások emberi hitelét a szenvedés, a riportok valóságtartalmát pedig a kiállás adja. Akkor, amikor az itteni sajtó a riportok valóságtartalmát pedig a kiállás adja. Akkor, amikor az itteni sajtó a világtörténelem legelvetemültebb uszításától volt hangos, mi a békét hirdettük. Sem hősök, sem áldozatok nem kívántunk lenni, csak ma is hiszünk abban, amit az írások születésének a pillanatában vallottunk: a háború esztelenség, s ennek a tudatosítása a mi föladatunk is. Talán azok voltak az igazán bátrak, akik a fenyegetések ellenére is mertek nyilatkozni és megnyilatkozni. Példaadásuk nélkül a háború iszonyata rejtve maradt volna, s a belénk nevelt törvénytisztelet is fejet hajtott volna az olyan embertelen törvények előtt, amelyek vágóhídra terelik egy ország jobb sorsra érdemes lakosságát. Temerin, Zenta, Ada, Moravica, Oromhegyes sem történhetett volna meg, ha az elutasító fölismerés nem lett volna tömeges.
Tartalomjegyzék
- Előszó3
- Ünnepből háború5
- Háborús víkend8
- Mondd, akarsz-e háborút?11
- Baráth Róbert14
- Számlakészítés a béke napjaiban16
- Szemtől szemben a tűzvonalon19
- Lenni21
- Jóba vótunk mindörökke23
- Nagygyűlés a béke mellett és ellen26
- Gondolatok egy szentlászlói pincében28
- Számomra ez a háború befejeződött30
- Kilencvenegyes évjárat33
- Hogy kizárja az ajtót35
- A senki földjén38
- „Úgy érzik, meg akarták őket semmisíteni”43
- Megállt itt az élet45
- Hogy visszatérhessünk egyszer még48
- Negyvennégy nap kilencvenegyben51
- Szerbek gyújtották, horvátok hagyták53
- Adj, király, katonát!56
- Fölszabadulás öt képben59
- „Ha békét mondok, narancsot érzek”61
- Vukovári mementó64
- Nagy-Jugoszlávia nem ország, csonka Jugoszlávia mennyország67
- Újévi körtelefon69
- Menekülj, amíg nem késő!70
- Maradni és nem menni73
- A balkáni Jeruzsálem76
- „Vagy kukorica, vagy Mitrovica!”79
- Bedobott kő, kidobott nemzet82
- Ezer tőke souvignon84
- Békében is arat a halál86
- Ki lő rád most, Ferdinánd?89
- Életet és békét!92
- Szélmalomharc (?)95
- Forgó szélben98
- Vészha(ra)ngok103
- Szabadfogoly106
- Szökőár a Tisza mentén109
- Holtszezon112
- Zitzer114
- Elvitték az Apunkat119
- Ellenpólusok123
- Lőttek Szarajevónak126
- Békeharangok129
- Ugye, fiúk, szép élet a katonaélet (!?)132
- Képmelléklet136