Ötgarasos színház

Elődeink életképessé tették a magyar színházat Szabadkán. Azt a színházat, amely már 1945. október 27-én bemutatta Ba­lázs Béla Boszorkánytánc c. drámáját. A reményektől fűtött fiatal, tevékeny színészeket, az ugyancsak fiatal és veteránnak számító rendezőket sohasem lehet rosszra felhasználni, de életvitelük soha nem volt olyan jó, ám nem is olyan rossz, mint ahogyan a ma embere elképzeli. Az igazi fellendülés, „láncszaggatás” 1960-ban volt, akkor vette kezdetét az „aranykorszak”, az a tizenkét esztendő (1960–1971), amelyről érdemben akarok szólni, s aki hajbókolni akar e korszak előtt, annak nem esik nehezére az írás. Nincs szándékomban „átértelmezni” egy színház eredményes­ségét, ma már nevetve léphetünk át a hibákon, de mivel még min­dig nem kívülállóként látom az eseményeket, a kort minden jellegzetességével együtt, megpróbálom az erényeket felcicomázni, a kevésbé erényes dolgokat sem hallgatva el.

(részlet a Prológusból)