In nomine Domini!

Az 1914–1918 között vívott nagy háború befejeződésével több ezer katona sorsáról – életéről vagy haláláról – nem létezett hivatalos értesítés, hozzátartozóik sem a katonai hatóságoktól, sem a belügyminisztériumtól nem kaptak megbízható tájékoztatást. Ezeket a katonákat hivatalosan eltűntként kezelték.

Az élet azonban ment tovább! A hozzátartozóknak rendezniük kellett különféle család- és vagyonjogi ügyeiket. Hogy erre lehetőség nyíljon, az eltűntként vezetett katonát holttá kellett nyilvánítani. Ha a peren kívüli eljárás során az illetékes bíróság – általában járásbíróság, ritkábban törvényszék – jogerős végzést hozott, akkor az illetékes anyakönyvi hivatal ennek alapján a katonát bejegyezte a halotti anyakönyvbe. Halotti anyakönyvi kivonat birtokában indítani lehetett hagyatéki eljárást, vagy az özvegy újabb házasságot köthetett.

A római katolikus egyház azonban – amennyiben az özvegy újabb egyházi házasságot is akart kötni – nem ismerte el a világi bíróság holttányilvánítási határozatát. Ezért külön egyházi holttányilvánítási eljárást kellett lefolytatni, amelynek során teljes erkölcsi bizonyosságot kellett szerezni arról, hogy az eltűntként nyilvántartott katona valóban életét vesztette a háború során.

A kötet 1334 bácskai, egyházilag holttá nyilvánított katona adatait közli a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban őrzött iratanyag alapján.