A magyarkanizsai Népkert és Vigadó

Elöljáróban

2013 márciusában a tavaszi szeleken kívül egy érdekes téma borzolta a magyarkanizsai kedélyeket. Felmerült egy beruházá­si terv ötlete, amely alapján új élményfürdőt létesítettek volna a Népkert területén, a gyógyfürdő százéves épületének közelében. Ezt a tervet azonban a kanizsai lakosság többsége ellenezte: nagy számban csatlakoztak a tiltakozó aláírásgyűjtéshez, és különbö­ző fórumokon gyakran heves indulatokkal bírálták a városveze­tés ezen szándékát. Noha egy ilyen beruházás nem kis fejlődést jelenthetett volna a város és lakói számára, a legtöbben egyetér­tettek abban, hogy a Népkertet nem szabad megcsonkítani, ha csak részben is, de elvenni a közösségtől, és a legkívánatosabb az lenne, ha visszaállítanák egykori állapotába. A helyi közösség tehát saját kulturális örökségeként ismeri el ezt a parkot, amely­nek a mára elveszett, régi fénye sokak emlékezetében – és képze­letében – él. Ezek után magam is érdemesnek láttam felkutatni, hogy egészen pontosan mi ez az örökség, amelyet a kanizsaiak ilyen fontosnak tartanak.

A kutatás elején még nem számítottam arra, hogy ez a lát­szólag szűk téma ilyen szerteágazó megközelítést fog igényel­ni, azonban egyre több és több területe mutatkozott meg an­nak a sokoldalú szerepkörnek, ami ehhez a kisvárosi parkhoz kapcsolódott. A századforduló táján a polgárosodás útján járó kisvárosi társadalom társas és művelődési élete, szórakozási formái, a természethez való viszonya, reprezentatív, városszépítési törekvései, valamint a testkultúra különböző formái mind a Népkert és a benne helyet kapó intézmények, a Vigadó és a gyógyfürdő köré csoportosultak. A 20. század első felében igen pezsgő élet folyt itt.

A közparkok kutatása a művelődéstörténeti szemponton kívül a műemlékvédelem aspektusából is fontos: ezek a parkok gyakran nemzeti kulturális örökségünk veszélyeztetett részét al­kotják, s helyreállításuk, revitalizálásuk érdekében elengedhetet­len, hogy egykori használatukat feltárjuk (MAGYAR 2008: 8). Az idő a magyarkanizsai Népkertet sem kímélte. Korábbi funk­cióit elvesztette, és fizikai mivoltában is sokat változott – sajnos negatív irányba, de legalább fennmaradt, ezzel mintegy a saját emlékművévé válhatott. Ma nem kapcsolódnak hozzá fontos szerepkörök, de annál több nosztalgia. Évtizedek óta a kanizsa­iak nagy bánata az egyre lepusztultabb állapotba kerülő Vigadó, melynek felújítására – bár az épület műemléki besorolásban ré­szesült – egyelőre kevés remény mutatkozik.

„A helyi közösség egyértelműen kinyilvánította a Népkerthez való ragaszkodását, amikor elutasította az ott létesítendő új élményfürdő tervét annak ellenére, hogy a létesítmény bizonyára új lehetőségeket jelenthetett volna a helyiek számára. Úgy tűnik, két különböző közér­dek feszült itt egymásnak: a gazdasági fejlődés és a közösségi identitás megtartása. A kanizsaiak tehát választás elé kerültek, így sok mindent elárulhat róluk, hogy a kettő közül az identitásukat képező örökséget választották. Az örökség ilyen felértékelődése jelezheti, hogy abban egy közösség a további fejlődés lehetőségét látja, de jelezheti a problémák­kal teli jelen és a kilátások nélküli jövő helyett a múltba fordulást, az elvágyódást.

A Népkert különböző időszakairól kialakult ideálképek mellett ter­mészetesen nem hanyagolhatóak el az egyéni, személyes vonatkozások, kinek-kinek a gyermekkorából, ifjúkorából származó, ide kötődő, való­di emlékek, amelyek bizonyos szinten minden kanizsainak a szívügyévé teszik, hogy ez az örökség megmaradjon.”

***

1990-ben születtem Magyarkanizsán. A középiskolát a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumban végeztem el, ahonnan a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékére felvételiztem. Az alapdiploma megszerzése után a mesterképzést kulturális örökség tanulmányok szakon folytattam. Mint másokat a korosztályomból, engem is a néptánc és népzene szeretete vonzott a néprajz szak felé, ahol a népi kultúra tanulmányozása mellett a kortárs jelenségek is felkeltették a figyelmem. Elsősorban a néphagyományok jelenkori továbbélése, továbbéltetése, újraalkotása,
a „revival” jelenségek érdekelnek. A revival mozgalmak és a hagyomány kapcsolata című tanulmányomban (Híd, 2014/12) egy nyugat-bácskai hagyományőrző közösség példájával igyekeztem hozzájárulni a téma feltárásához. Jelen kiadvány alapját mesterszakos diplomamunkám képezi, melyben az alapvetően helytörténeti jellegű témát a kulturális antropológia és a mikrotörténelem látásmódjával próbáltam színesíteni.

Szeretem észrevenni a környezetemben megbújó értékeket, legyen az egy parasztház szép, napsugaras oromzata vagy egy mintás műkő kapuoszlop a csupán néhány évtizeddel ezelőtti múltból – mert gyakran egy kevés odafigyelés is elég lehet, hogy környezetünket egy kicsit más színben, egy kicsit érdekesebbnek, egy kicsit otthonosabbnak, egy kicsit értékesebbnek lássuk.