Létélmény és valóság

UTÓSZÓ

A GEMMA sorozatban, amelynek keretében ez a tanulmánykö­tet megjelenik, eddig pályakezdő fiatal költők első köteteit adták ki. Az itt közzétett tanulmányok szintén egy pályakezdés termékei, ugyanúgy magukon viselik az útkeresés jellegzetes nehézségeit, de – tanulmányokról lévén szó – számos sajátos probléma is jellemzi őket. Ismeretes, hogy az irodalmi alkotásokban a tartalom és a for­ma viszonya más, mint a tudományos értekezésekben. Amíg például a versben ez a viszony megbonthatatlan, a tanulmány gondolati anyaga akár többször is új formába ágyazható. Néha már az is elég, hogy újraolvassuk és átgondoljuk azt, amit meggyőzőnek vélt okfejtésként korábban papírra vetettünk, hogy a váratlanul támadt újabb ötletek, találóbbnak látszó fogalmak, összefüggőbbnek érzett asszociációk birtokában már szűknek, egyoldalúnak, görcsösnek is találjuk gondolataink adott formában való kifejtését. Hogy a további tépelődés, az újabb ismeretek és olvasmányélmények „formaromboló” ha­tásáról már ne is beszéljünk. Ez a kötet, jelen formájában, már 1976 májusában készen állt kiadásra. És ha két év a tudományos okfejtések és filozofikus elmélkedések gondolati érvényességének „elévülése” szempont­jából talán még nem is tekinthető kritikus időnek, pályakezdés elején, vagyis a valóság első gondolati „megrohamozásának” köztudottan türelmetlen időszakában, ez mégiscsak jelentős idő. Jelentős már azért is, mert az ilyenkor még talán természe­tesen jelentkező „túlméretezett” igények és törekvések mellett, velük egyidőben, fokozottan jelen van a megvalósítottal szem­beni elégedetlenség is. Olyannyira így van ez, hogy ami egyik nap még gyötrő gondolati erőfeszítésként vágyott cél, azt meg­valósultával, a türelmetlen önkorrekció másnap már meg is semmisítené. A megoldás azonban mégsem lehet az, hogy fo­lyamatosan átdolgozzuk, szüntelenül újraírjuk azt, amit egyszer már papírra vetettünk. Két okból kifolyólag sem. Először is azért nem, mert ha végül is nem sikerült megnyugtató formába rendezni gondolati törekvésünket, ha nem – vagy nem egészen – azt mondtuk el, amit voltaképpen szerettünk volna, ez az elé­gedetlenség újabb munkákban úgyis megoldást keres a maga számára. Másodszor pedig azért nem célszerű életünknek egy későbbi időszakából visszanyúlva nyesegetni, „kozmetikázni” korábbi gondolatainkat, mert tulajdonképpen tévedéseinket kendőznénk el e szemérmes korrekcióval, s ez mind önmagunk­kal, mind másokkal – olvasóinkkal – szemben méltánytalanság volna. A kötet alapjául szolgáló tanulmányok nagy része különböző folyóiratokban már korábban megjelent. Elsősorban azonban a Híd volt az, amely a szerző számára afféle „műhelyként” szolgált. Nem is túlzás talán műhelyről beszélni, ha arra gondo­lunk, hogy ennek a fórumnak a jellege – mind a szerkesztés igényessége, mind az olvasótábor összetétele – nagymértékben meghatározta az elemzésre kerülő lélektani-filozófiai kérdések tárgyalásának módját és mikéntjét. Nem határozott elvárások egyoldalú kielégítéséről volt mégsem szó, hanem éppen ellen­kezőleg, az együttműködés termékenyítő kölcsönösségének jó példájáról. Ahogyan a Híd szerkesztési koncepciója közeledett nyitottságával az ember személyi és társadalmi problémáinak mind szélesebb körű, többrétű társadalomtudományi megraga­dása felé, úgy realizálhatta a szerző is azt a célkitűzését, hogy a szaktudományos-filozófiai problémák „zártkörű” tárgyalása helyett, közelítsen a szélesebb olvasótábor felé. Ma már – két év távlatából – a szerző kellő kritikával tudja tudomásul venni, hogyan s miben kellett volna ez irányban még tovább mennie, így például, bár szándéka szerint eleve igyekezett szakítani a szaktudományos szövegmerevítés divatos allűrjeivel, vala­mint az elvont filozófiai fejtegetések homályos mélységeinek örökké kísértő veszélyeivel, az általa óhajtott és kívánatosnak tartott „esszéizáló” stílus szubjektív hangvételének, közvetlen­ségének és kötetlenségének mégsem tudott kellőképpen érvényt szerezni. Mégpediglen azért nem, mert – a még közeli – iskola évek „szakdolgozat-merevsége”, illetve a társadalomtudományi értekező próza általánosan tapasztalható ,,görcsössége”, olvas­mányélményként, reflexszerűen visszaüt még ezekben az első önálló gondolatkísérletekben. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy az itt közzétett tanulmányok, már eddigi „engedményeik­kel” is, „megszegték” a modern tudományos értekezések szi­gorú merevségének követelményeit, a végsőkig fokozott személytelenítés kritériumaival szemben már nem eléggé „kor­rektek” . És ekként már maga a „műfaj” az, ami problematikus­sá válik. Szükségképpen jelentkezik ez minden esetben, amikor a merev sablonokhoz kötött (nehezen érthető, s még kevésbé élvezhető) „tudományos” gondolatkifejtés helyett közeledünk a szubjektivebb hangvételű és kötetlenebb „irodalmi” kifeje­zésforma felé.Többről van persze itt szó, mint pusztán stiláris kérdésről. Mivel a kifejezésforma nem egyéb mint gondolkodási séma, a szentesített sablon szívósan ellenáll az új formában megragad­ható gondolatok érvényszerzésének. így a szaktudományos gondolatkifejtés követelménnyé és kritériummá rögzült sémái is szemben állnak bizonyos valóságtartalmak tudományos igé­nyű kifejtésének lehetőségével. És a szerző éppen ezzel a gon­dolkodási sémával került összeütközésbe. Az új kifejezésforma keresése – más kérdés persze, hogy milyen sikerrel –, ennek már csak szükségszerű következménye. Mindez természetesen mélyen összefügg a szerző témaválasz­tásával, érdeklődésének sajátos irányával, illetve azzal az általá­nos gyakorlattal, hogy a tudományos kutatásokban valamilyen hamis tudat, gondolkodási séma folytán a kutatók diszkréten elhárítják maguktól az emberi élet szubjektív vonatkozású kérdéseinek tárgyalását. Ami kétségkívül furcsa gyakorlat, ha meggondoljuk, hogy az ember, a maga konkrétságában, csak mint személy, a társadalmi-anyagi viszonyoknak csak mint szub­jektív vonatkozása létezik, s hogy éppen ezért számára – szem­ben önállósult tudománya „immanens” célkitűzéseivel és látó­szögével – társadalmi létének mindennemű sajátossága kizáró­lag csak a szubjektív személyi viszony konkrét formájában nyer közvetlenül értelmet és jelentést. Hogyan lehetséges mégis, hogy az ember személyes mivoltá­ban, tehát életének konkrét, személyes vonatkozásaiban, még­hozzá mind a kutatómunka gyakorlatában, mind a tudományos tudatformában kisemmizetté vált és mellőzötté? A társadalmi-emberi viszonyok valóságának bonyolult össze­függésrendszerét, pontosabban ennek a viszonyrendszernek egy-egy részelemét – a specializálódás széttöredezettségével –, egymástól elkülönült tudományágak elemzik. Az ember azon­ban társadalmi-anyagi létfeltételeinek ezt a bonyolult viszonyrendszerét nem töredezve, nem részekre szabdalva éli meg, hanem mint személyes életének egységes egészét. Számára épp annak az egységnek van a legfőbb éltelme – hiszen ez az ő élete, amit a különböző tudományágak, mint táisadalmi-emberi viszonyaink sajátos aspektusait, részekre tördelnek, s ekként megszüntetnek. A szerző viszont e tanulmánykötetében – mind a kérdésfel­tevéseiben, mind témaválasztásaiban – a társadalmi valóságnak éppen ezt, az élt személyi élményreflexiókban megélt egészét helyezi vizsgálódásának középpontjába: a tudományos „munka- megosztással” felparcellázott, s a részelemzésekben szétbomlott világnak a személyi létben megnyilvánuló egységét keresi – az élet élménytartalmában. Az élmény – az ember számára – a lét evidenciája. Ez volna a szerzői alapállás lényegének axiomatikus sűrítése. Más oldal­ról körüljárva a kérdést: a szerző – mind jelen kezdeti, mind remélhető későbbi – vizsgálódásaival annak elméleti tisztázásá­hoz szeretne hozzájárulni, hogy társadalmi-emberi viszonyaink sajátosságai hogyan és miként nyilvánulnak meg személyi éle­tünk szubjektív élményreflexióiban, hogy egy-egy életérzés tartósságában és nyomasztó hangulatként való személyiségbom­lasztó, életsorvasztó hatásában, az ember történelmi-társadalmi létének aktuálisan miféle ellentmondásai lepleződnek le és nyernek tragikus megfogalmazást... Ezeket, és más hasonló kérdéseket lenne hivatott a létélmény-elemzés feltárni. De már pusztán maga ez a szándék is – függet­lenül gondolati megvalósításától, intellektuális kivitelezettségének színvonalától – a pozitivista hagyományokon nevelke­dett társadalomtudományi gondolkodás számára főbenjáró bűn. Ma sokan vannak még, akik nem kis aggodalommal és gyanak­vással tekintenek erre a különös „tudományos diszciplínára”, nem titkolva, hogy az irracionalizmus melegágyát, a metafizika valaminő új formáját látják benne. Mi tagadás, a történelem vargabetűi folytán a marxista elméleti munkák sem igyekeztek mihamar eloszlatni ezeket a kétségeket. Ellenkezőleg, a személyi kultusz és a dogmatizmus hatására e téren valóságos tudományos vákuum jött létre. Ennek a szembeszökő elméleti űrnek nyug­talanító-serkentő hatása ma már egyre-másra érezhető. Meg­indult a marxista társadalom-tudományok termékeny differen­ciálódása, „zöld fényt” kaptak az évtizedekig „illegalitásba” szorult tudományágak, s általában nyitva az út a társadalmi valóság makro- és mikro változásainak elemzése és értelmezése felé. De az „élet”, a személyesen megélt lét, a konkrét élmény­reflexiókban reprezentálódó társadalmiság, általában együttélési viszonyaink jellegzetességeinek szubjektív megnyilvánulásai, ma is mint kétes ideológiai hátterű problémakör él még sok ember fejében. Előítéletekkel, gondolati elfogultságokkal nehéz szembeszáll­ni. Érvelni csak művekkel érdemes, ezek beérését viszont siet­tetni nem lehet türelmetlenséggel, mint ahogy a szkepszis sem késleltetheti beérésüket.Persze, az emberi gondolkodás mindenféle formája magában hordozza a tévedés lehetőségét. Fokozottan áll ez az új útkere­sésre, amely érthetően sokkal nagyobb gyorsasággal óhajtja realizálni, sokkal nagyobb mohósággal szeretné bizonyítva látni saját lehetőségeit, mint az érdemeikkel már büszkélked­hető, ám voltaképpen már lehetőségeiket is „kifutott” tudomá­nyos kutatások. Önmagában véve azonban, pusztán az a kö­rülmény, hogy az élményeinkben összeálló személyi-társadalmi viszonyaink valóságegyüttesét tesszük meg érdeklődésünk irányjelzőjévé, semmivel sem növeli jobban a veszélyt, hogy gondolatmenetünk irracionalizmusba fullad, mint amennyire magában hordozza ezt a veszélyt a társadalmi-emberi viszonya­ink szaktudományos felparcellázottságával járó életidegenség. Mert ahogyan az élményeinkben megragadott lét magyarázata magában hordozza az egységes, de felületes megoldási kísérle­tek lehetőségét, ugyanúgy az élet „viszonylagossága” helyett az objektivációk „egzaktságába” – az élet eleven arca helyett ennek eltárgyiasult, „halott” formájába – kapaszkodó szaktu­dományos tárgyleszűkítés, megfelelő viszonyítási pont nélkül, eltúlozhatja az általa vizsgált elkülönített valóságmozzanatok jelentőségét. A társadalmiság objektivációs alapja, s ezeknek az anyagi és szellemi formában eltárgyiasított emberi viszonyoknak a konk­rét szubjektumban való pszichikus megnyilvánulása, egyaránt szerves tartozéka az ember létének. Éppoly tévedés lenne ezért a társadalmi-emberi viszonyok különböző objektivációs formáit kizárólag csak a maguk elvont, tárgyiasult létében vizsgálni, vagyis az emberi létet depszichologizálni, mint amilyen ostoba­ság volna együttélési viszonyaink sajátosságait kizárólag az emberi pszichikum valaminő belső sajátosságaival – a lélek idealista koncepciójával – magyarázni. A különböző társadalmi objektivációkban rögzült anyagi és szellemi viszonyok, és ezen viszonyok személyi élménnyé szerveződésének dinamikus pszichikus formái, a valóságban elszakíthatatlanok egymástól. E két megnyilvánulási forma valójában ugyanazon létbeli tar­talomnak másnemű kifejeződése csupán. A lét formaváltozásai­nak folytonosságát, dialektikus átalakulását szüntetnénk meg azáltal, ha ezt az egységet ontikus értelemben megbontanánk, ha ezen egység bármelyik oldalát a másik rovására kiemelt, vagy kizárólagos szerephez juttatnánk. Így tehát – a fentebb elmondottak alapján – nincs az a szub­jektív élményreprezentáció bennünk, amelynek valamiképpen ne lenne reális társadalmi tartalma, amely tehát nem társadalmi­emberi viszonyaink bonyolult szerveződésének következménye volna. Bizonyságot és érvényt szerezni mindennek természe­tesen nem lehetett célja ennek a szerény tanulmánykötetnek. Későbbi munkákra vár ennek a bonyolult kérdéskörnek árnyal­tabb tárgyalása és részletesebb kifejtése. Jelen munkájával a szerző már akkor is elértnek tekinti célját, ha ez új kutatási terület iránt sikerült felkelteni az olvasó érdeklődő kíváncsisá­gát.

DR. HÓDI SÁNDOR 1943-ban született a bánáti Kisoroszon. A zrenjanini gimnáziumban érettségizett, majd néhány szemeszteren át az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója. Egyetemi tanulmányait Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Pszichológiai Tanszékén folytatta és klinikus pszichológus oklevelet szerzett. Egy ideig Budapesten végez tudományos kutatómunkát a VSZAT Végrehajtó Tanácsának ösztöndíjával. 1974 őszén az Eötvös Loránd Tudományegyetemen megvédi az öngyilkosság témaköréből írt bölcsészdoktori értekezését. Doktorátusát 1975-ben a zágrábi egyetem is megerősíti.1975 óta az adai Potisje szerszám gépgyár pszichológusa. Tanulmányai hazai és magyarországi folyóiratokban – Híd,Létünk, Oktatás és Nevelés, Magyar Pszichológiai Szemle, Valóság – és a Magyar Szó Kilátójában jelentek meg.