Könyörgésünk színhelyei III.

BEVEZETŐ

A XIX. században Tompa-, Ludas- és Verusicspuszták térsége északról, keletről és délről félkaréjban övezték a város körüli ugarföldeket. A huszadik század közepéig a városhoz tartozott Zobnaticapuszta is, amely csak az elmúlt fél évszázadban lett a topolyai határ része, de az út menti keresztjeit még abban az időben emeltették, amikor Szabadkához tartozott.

A munka harmadik részében a felsorolt pusztákon emeltetett közkereszteket ismertetem. Ezúttal is ragaszkodtam a XIX. századi pusztahatárokhoz, ám némi változtatást azért igényelt a térség bemutatása, hiszen Tompa jelentős részét még a XVIII. században elvesztette a város, így a továbbiakban csupán a déli része maradt Szabadka birtokában – a mai Palics és Hajdújárás térsége. Indokolt továb­bá, hogy foglalkozzunk a királyhalomi (Bácsszőlős) közkeresztekkel is, mert a falu határának egy része (Pörös) a hódoltság után a város tulajdonában volt, maga a település pedig egyházilag 1923-tól, közigazgatásilag pedig már több évtizede a városhoz tartozik.

Továbbra is tartottam magam az előzőekben lefektetett alapelvhez – a le­véltárak és a forrásmunkák anyagának betűhív közléséhez. A hely- és személy­név írásmódjától sem tértem el lényegesen, tehát ahol volt rá mód, a keresztál­lítás idején használt alakban jegyeztem fel őket. Vonatkozik ez a kereszteknek az emeltetők utáni megnevezésére is.

Más szóval: a nevek írásában tapasztalható helyenkénti következetlenségek a kereszteken és a levéltári forrásokban olvasható szövegek egymástól eltérő írásmódjából erednek.