A képernyőn havazik

BENEDEK MÁRIA VILÁGA

Pillanatfelvételek laza sorából kialakított, szubjektív-lírai színezetű szociográfiai látlelet? Az írói „kamera” módszerének sajátos alkalmazásával létrehozott tényirodalom? A cselekvés­nek és a szemlélődésnek folyamatos, etikai igényű szétválasztá­sa és szintetizálási kísérlete a gyermekszemmel látott – a vágyott – világ és a megérteni kívánt, változó, formálni óhajtott és embert formáló világ képeinek és tényeinek párhuzamos rög­zítésével? Elkötelezett, személyes reflexiókkal gazdagított tár­gyilagos megfigyelések vagy mikrorealista környezetrajzzal hitelesített monológ? Az igazi életforma keresésével egybe­fonódott írói kísérlet vagy egy riporteri nyersanyag irodalmi igényű feldolgozása? Viselkedés-szociográfiai, tömeglélektani, műhelyjellegű szépírói feljegyzések? Ilyesfajta kérdések vetődhetnek fel Benedek Mária könyvé­nek olvasóiban, akik az olvasás élményén túlmenően ezeknek az írásoknak, ennek a világnak, ennek az írói világlátásnak, módszernek és a maguk olvasói élményének mibenlétét, a szö­vegek értékmozzanatainak jellegét és nagyságrendjét közelebb­ről próbálják a maguk számára meghatározni.Benedek Mária írásainak ugyanis vitathatatlanul fontos a szociográfiai dimenziójuk. Hiszen ha hivatásos újságírók, nép­rajzkutatók, szociográfusok teljesebb képet alakíthatnak is ki egy-egy közösség életkörülményeiről, életmódjáról, tudatáról és belső viszonyairól, igazi mélyfúrásokat végezhetnek már csak egy-egy család sorsának részletesebb megismerésével is, azért minden bizonnyal két kézzel kapnának olyan alkalom után, hogy esetleg mintegy az orvos vagy a tanító „inkognitójában” edzhessék megfigyelőképességüket a valóság egy nemcsak minden előzetes megfontolás nélkül választott, hanem valóban egészen esetlegesen, azaz öntörvényen adódó darabján, amely irodalmi eszközökkel láttatható igazán belülről. Az a kb. ötven vajdasági család, amelyről e könyvben szó esik, még így, életé­nek egyetlen kinagyított mozzanatával is hiteles szociográfiai mintát nyújt arról, hogyan élünk ma Vajdaságban, s hogy ennek a könyv szerzője tudatában van, azt nemcsak a tárgyilagosságra törekvő leírások bizonyítják, hanem azok a jelzések is az írások szövetében, hogy például Benedek Mária kíváncsi arra, ki fogják-e cserélni a gyógyszerrel lecsöppentett újságlapot, vagy hogyan viseli el egy rosszul táplált gyermek szervezete a nyara­lást –, a változás mozzanatai érdeklik tehát.írásainak e szociográfiai dimenziója azonban azzal mélyül igazán el, s lényegül át egy személyesebb, irodalmi megvaló­sítást igénylő magatartás, szemléletmód etikai alaphangzatává, hogy hetven-egynéhány gyermekarc felvillantásával mutatja be ezt az egész – hitelességében is személyes és autonóm – világot. Könnyű dolga van – vethetnénk a szemére –, ami az elkötelezettséget illeti, hiszen a betegek és a gyermekek gondo­zói eleve és külön-külön is (még a hadszíntéren is) sérthetetlen­séget élveznek, s feladatuknak legbensőbb tartalma épp a humanista etika fölérendelése mindenfajta elfogultságnak: az élet – minden emberélet – eleve a legmagasabb rendű érték. Csakhogy itt nem egy idealisztikus erkölcsi példázat képzelt alakjairól van szó, hanem – a jövőnkről. Ami a történelem hordalékából az egyes emberek tudatában, a családok belső viszonyrendszerében lerakodott, az nemcsak mai életformájukat határozza meg bizonyos mértékben, hanem – ezeknek a gyer­mekeknek bennük nyomot hagyó közvetlen környezeteként – valamelyest a távolabbi jövőnket is. Kollektív jelenünknek a kollektív jövőnk egy részét hordozó metszete a szerzőnek sze­mélyes múltját őrző személyes jelene is: a jelenléte mellett tehát adva van számára a jelenlét rögzítésének belső morális kényszere is, mi már írói feladatot jelent. Az ábrázolt világ sajátosságát az jelenti, hogy gyermekarcok a összetéveszthetet­len egyénítettségükben villannak fel, s mindig egy egészen konkrét környezettel a háttérben. De ezzel együtt az írások személyességének és az ábrázolt világ autonomitásának a té­nyezői is – hogy az írói személyesség egyrészről sohasem fordul egy pillanatra sem egészen befelé, másrészről az (összegező) állásfoglalásban a végsőkig tartózkodó – kettős meghatáro­zottságuk folytán (az anyagból éppúgy következhetnek, mint a módszerből) egymás ellenében látszanak érvényesülni. S ép­pen ez nehezíti meg az írások irodalmi dimenziójának felismeré­sét: Benedek Mária elsősorban betegápoló, s e gyakorlatához képest a terepi napló szociografikus igényű, irodalmi riport­szerű feldolgozása minden tekintetben csak másodlagos szerep­pel bírhat. írói nézőpontja tehát látszólag egyáltalán nem kü­lönülhet el élethelyzetétől, írói világa a valóságos világától, a szemlélődés nem szakadhat el a cselekvéstől – nincs tehát, úgymond, szorosan vett irodalmi problémája, amit csakis az írás által, az írásban oldhatna meg. A tárgyilagos leírások, amelyekbe személyes emlékek is belejátszanak – ez még csak napló lenne, világától, stílusától függően érdektelen vagy érde­kes, de nem irodalom, mert a tényeknek, az emberi sorsoknak és a küldetéstudat megpróbáltatásainak is önmagukban véve csak képletesen lehet költészetük, lehetnek költészeti értékeik.Számomra ezeknek az írásoknak az irodalmi dimenziója mégis evidens és nem kevésbé fontos, mint a szociográfiai vagy a publicisztikai. Korszerű kisprózának éppúgy (s talán még előbb) nevezhetném ezeket az írásokat, mint riportoknak, szociográfiai írásoknak vagy naplójegyzeteknek. Mert ha szer­zőjük elsősorban betegápoló, aki ír, akkor életformája is bizo­nyos értelemben kísérlet, kísérlet a saját életével, s az írás kísérlet is, kísérlet a distancia megteremtésére a látszólag egybe­eső írói nézőpont és írói helyzet vagy élethelyzet között. Aho­gyan az író önmagáról/önmagához egyes szám második személy­ben beszél – s milyen magától értetődő természetességgel: gondolkodás nélkül elfogadjuk –, az számomra ezt a küzdelmet jelenti. S ebben a korszerű prózatörekvésekkel tart lépést. A jelenségek megfigyelésének és a beavatkozásnak az élet­helyzetből adódó és íróilag is megvalósított viszonyából (hogy a beavatkozás nem járulékos és zavaró mozzanata a megfigyelés­nek, hanem feltétele) adódik az emlékező (de nem általánosító jellegű) és naplóírói (de erősen objektivizált) hangvétel, egy, az irodalom ismérveivel rendelkező írásmű hangvétele, melyre legegyszerűbben azt mondhatnánk: realisztikus. Az írói néző­pont úgy válik el a világtól, hogy bizonyos értelemben „bele­helyeződik” – visszaalakítja magát annak immanens, kiemelt fontosságú eleméhez (a gyermeki tudathoz – mert a teljesség igazi otthona ez) -, maga a cselekvő élethelyzet pedig állandó distanciára kényszeríti a tudatot a megfigyelt és az ilyképpen figyelő világtól egyaránt. Azaz egyszerűbben: Benedek Máriá­ban úgy lépnek szövetségre az etikus egészségügyi munkás és az etikus író, hogy vitában állnak egymással.Majtényi Mihály publicisztikájában ez az „öntegező” módszer az emlékezés nosztalgikus közösségkereső gesztusa, Brasnyó István prózájában egy expresszíven önmaga korlátait meghalad­ni óhajtó tudaté, Domonkos István regényében (vagy az ön­megszólító verstípusban általában) az önnön falai mögé vissza­szoruló gondolkodás sóvárgása az élet után. Itt a fenti distancia- teremtésnek, egy rejtett belső párbeszédnek az eszköze. Nincs szüksége felszólító módra, mert alanya tevékeny. Ez a módszer teszi, hogy az írói nézőpont állandó villódzásában tündéri lesz minden, ami súlyos és súlyossá minden, ami lebegő. Általa elfogulatlan gyermekszemmel nézhetünk körül ebben a világ­ban – és tudomásul vesszük, hogy a világ, amiben élünk, ilyen. Itt kell helytállnunk.így, azáltal, hogy a megfigyelés és a beavatkozás, a szemlélő­dés és a cselekvés, az élet és az írás pozíciója sohasem egyenlí­tődik ki teljesen, de sohasem is fordulnak szembe egymással, csakis így írhat le Benedek Mária pátoszmentesen zsörtölődve az eső miatt olyan ítéletet, hogy ,,mindenki bűnös” . Ez a gyermeki nézőpont (vád nélküli) ítélete. De a szocialista módon elkötele­zett humanista etikáé is, melynek pontosan ez az eszményi magaslata: mindenki bűnös, ha egy gyermeket baj ér, ha valami létfontosságú dologban hiányt szenved, mert kiszolgáltatott helyzete nemcsak társadalmilag, hanem biológiailag is deter­minált. (S hogy mi minden lehet az, arra egyetlen felnőtt és egyetlen gyermek véleménye sem lehet mérvadó, de az összes tudományok sem tudnak róla semmi bizonyosat, noha persze az irodalom és a szociográfia is tudja a maga módján; mivel a gyermek számára létfontosságú lehet az is, ami társadalmilag és szociálisan adott pillanatban indokolatlan, de egy utópiszti­kus, kiteljesedett ember számára nélkülözhetetlen – amennyire elkerülhetetlen tehát ezeknek az igényeknek a szükségszerű lenyesegetése a beilleszkedés érdekében, annyira fontos életben tartásuk életünk megváltoztatásának szubjektív, pszichikai tartalékaként.) S ez a – mondjuk így – gyermeki megnyilat­kozás (a distancia folyamatos újrateremtésével határozott ala­kot öltő „írói én” nyelve ez) azért indokolt, mert ezeket a való­ságos és képzelt hiányokat konkrét társadalmi környezetben érzékíti meg, azt a már korántsem gyermeki ítéletet demonstrál­va, hogy például egy elkényeztetett gyerekben önzőn és bután felkeltett mesterséges hiányérzetet nemhogy nem muszáj kielé­gíteni, de egyenesen maga jelenti a gyermek egyéniségének megcsonkítását. Az olyanfajta gyönyörűszép költői túlzásokat tehát, mint amilyen Füst Miláné, hogy megbocsáthatatlan bűn kedvetlen arccal nézni egy gyerek szemébe és elszomorítani, lehozza a földre, sőt, beleviszi a világba, amelyben él és ír: a költészet – „tisnyuszi” egy kislány bepólyált lábán. Benedek Mária könyvének értékét tehát az írások szociográfi­ai, publicisztikai és szépirodalmi dimenziójának szerves együtt­élése jelenti. Számomra írói törekvésinek metaforisztikus fog­lalata „a képernyő, melyen havazik” az egyik mesében (a tévékészülék egyébként is figyelemreméltó motívuma!): a való­ságnak nem is csak hű, hanem egyenesben való közvetítésére alkalmas médium „műsorszünetében” a képzelet hópelyhei hullanak, s a „havazó képernyő” ugyanakkor fényforrás itt, melyben egy meglesett, egyszerre objektív, ismeretlen és szemé­lyes valóság rajzolódik ki. A kisfiú nem félhet, mert az üres képernyő sem üres, ha egyszer „havazik” rajta, látja; s nem kell félnie, mert a „hóhullás” fényében – láthat. Az irodalom végső soron mégiscsak minden esetben híradás a valóságos, a lehet­séges életről, ha nem is híradás volta teszi irodalommá, hanem az eszközei. De még az eszközeit is anyagához (módszerét anyaga belső felépítéséhez) kénytelen idomítani. Mindezek után azt sem nehéz megállapítani, hogy szemléletbeli rokonság fűzi ezeket az írásokat Németh István nagyvárosi glosszáihoz, Bosnyák István Laskói esték című kötetéhez, Maurits Ferenc Telep című verseskötetéhez.

Bognár Antal

BENEDEK MÁRIA 1953-ban született Becsén. Az elemi iskolát szülővárosában, az egészségügyi középiskolát Zentán végezte. Munkái 1970 óta jelennek meg a vajdasági lapokban és folyóiratokban. Jelenleg egészségügyi technikusként dolgozik Becsén.