Drót

UTÓSZÓ

Hol lakik a fájdalom?

Az irodalom természetrajzának természetes vele­járója, hogy permanens válságban van. Az utóbbi évek azonban mintha minden eddiginél nagyobb ta­nácstalanságot eredményeztek volna. Ismét légüres térbe került az itteni közösség, s az írók – Kertész Imre találó szavait parafrazeálva – a koncentrációs táborok boldogságának megfogalmazása után mint­ha szintén légüres térbe kerültek volna. Elmúltak a nyugodt hetvenes évek, az öröknek hitt irodalmi dicsőség elhalványodott, és kiürült, inadekváttá vált az akkori nemzedék szöveglétrehozó eljárása, ugyanakkor az elmúlt esztendők döbbenetének megfogalmazása, egyéni és közösségi sors egybe- játszásának ábrázolása is továbbírhatatlanná lett. A megtorpanásnak ebben a tanácstalan csendjében a legfiatalabb írókra fokozott figyelem irányul.

Szögi Csaba regénye fragmentumokból, töre­dékekből, egymástól elkülönített, rövid szövegré­szekből áll. Az első néhány oldal elolvasása után derül ki, hogy valójában naplószerű feljegyzése­ket olvasunk, s helyenként fel is van tüntetve a keltezés, évszám nélkül. A naplót az elbeszélő a katonaságnál vezeti, és ha csak teheti, a friss ta­pasztalatok dinamikájával leírja a gondolatait.

Úgy gondolnánk, a helyszín természetszerű­leg determinál egy sor tartalmi elemet is. A szö­veg jellegét azonban meghatározza az is, ami hi­ányzik belőle. Egy szót sem tudunk meg például a közösség mindennapjairól, a gyakorlati teendők­ről, az elbeszélő csak tudatja velünk, hogy egy zárt világról beszél, ám ennek a világnak a valós keretei hiányoznak, olyannyira definiálatlanok, hogy egy idő után kételkedni kezdünk, vajon tény­leg sorkatona beszél-e hozzánk, hiszen ugyanúgy lehetne más zárt közösség, börtön, kórházi osz­tály vagy javítóintézet lakója is. A helyszín meg­határozatlanságának következtében egyfajta lélek­tani naplót olvasunk, amelyben legnagyobb sze­repe a fantáziának van. Az elbeszélő szándékosan törekszik arra, hogy ne vegyen tudomást a való­ságról, kiszakítja magát a mindennapok köze­géből. Csak azokat az eseményeket mondja el, amelyek a közérzet szempontjából fontosak. Az olvasó ennek ellenére az okokról nem, csak a kö­vetkezményről, vagyis a lelkiállapot jellegéről szerez tudomást.

A naplóregény időkezelése is az egybeolvadás irányában hat. Az egyik idősík a jelen ideje, amely­ben a feljegyzések készülnek. Ilyenkor egy-egy motívumból kiindulva elmélkedéseket olvasha­tunk, vagy reflexiókat a környezet ingereire. A történetek másik csoportja a múltban játszódik, visszaemlékezéseket tartalmaz, a nosztalgia hang­ján szólal meg. A cselekmény elemei közül igen nagy szerep jut a férfi-nő kapcsolatnak, az elbeszélő gondolatai főként a szexualitás körül forog­nak. A helyszínből adódóan természetszerűnek is gondoljuk ennek az erős tematikai szálnak a je­lenlétét. Az emlékek és a képzelet naturalisztikus aprólékossággal állítja elénk a szerelmi aktusok sokaságát és sokféleségét, vágyak izzanak és té­nyek kavarognak a kézirat lapjain. Szokatlan nyílt­sággal beszél titkos vágyakról, miközben annak lehetünk tanúi, miként válik azonossá az elbeszé­lő gondolkodásában a nemi szükségletek kielégí­tése és a szerelem.

Van a regénynek egy időtlen síkja is, amely az alkotás folyamatáról szól. A naplóíró elbeszélő ugyanis szándéka szerint regényt írna, s így meg­jelenik regény a regényben szövegegyüttese. Az elbeszélő által írt regény mesevilágban játszódik, fantáziatörténet. Benne az elbeszélésnek egy olyan eszménye valósul meg, amely valójában megfelel annak az irodalmi körnek az elvárásaival, amely­hez a szerző tartozik. Mitikussá fejlesztett hősök népesítik be a „regényt”, melynek cselekménye elvont, filozofikus ingoványon játszódik. A szö­veg erénye, hogy tudatában van: az itt alkalmazott elbeszélőtechnika valójában mesterkélt, elsajátít­ható, könnyen átlátható. A nemzedéki megfelelni akarás szándékához pedig ironikusan viszonyul, a „regény” fejezeteinek végéhez illesztett kommen­tárok, az „úgy bizony” és az „az ám”, megterem­tik a szöveg ironikus síkját, ami az irodalom fo­galmához való viszonyulás kritikus szemléletét bizonyítja.

A harmadik s talán legfontosabb cselekményszál a kábítószer élvezetének ecsetelése, ugyanis ez az elbeszélő mindennapjait kitöltő főfoglalko­zás. Aprólékosan megismerkedhetünk azokkal a technikákkal, amelyek segítségével be lehet sze­rezni a drogokat, és amelyekkel huzamosabb ide­ig fönntartható a kábulat. Grammokról és alko­holmennyiségről szerezhetünk tudomást, s tanúi lehetünk annak a folyamatnak, amikor mind nyil­vánvalóbbá válik a valóság körvonalainak eltűné­se. A szöveg dokumentum is egyben, nyomon kö­vethető, hogy a drogok hatásának következtében az elbeszélő mennyire képes regisztrálni a vilá­got maga körül, minek a percepciójára lesz képes egyáltalán, s beláthatjuk azt a sávot is, amelyen túl már nem működnek a logika legelemibb sza­bályai sem.

Mindezt követi a regény nyelvezete is. A kör­nyezet hatására spontán módon épülnek a szöveg­be szerb nyelvű szintagmák, amelyek egyúttal visszautalnak a szöveg térbeli keretére. Egy pon­ton túl azonban már nem az értelmes beszéd, csak a találomra egymás mellé illesztett szavak működ­nek. Véletlenül kiválasztott fogalmakat látunk mondat közben nagybetűvel leírva, amely azt jel­zi, a belső asszociáció szintjén tulajdonítható na­gyobb jelentőség némely szónak. Nem csupán a minden Egész eltörött gondolatáról van itt szó, hanem az egyéniség teljes megszűnéséről. A nap­lóregény elején az elbeszélő még hangosan és ön­tudatosan kiáltja, ha megszólítják: „Én!” S valójábán erről van szó végig, a szöveg az én megőr­zéséért folytatott és folyamatosan kudarcba fulla­dó harcot ábrázolja. Őszinteségével mesterien ér­zékelteti azt a folyamatot, ahogyan megszűnik a valóság, minden támpontjával együtt, ez azonban nem lineárisan megy végbe, az elbeszélés időnként vissza-visszazökken a racionális keretek közé, a két világ közötti kontraszt ilyenkor megrázó.

Szögi Csaba prózájának szerkesztéstechnikája, hangjának távolságtartó iróniája arról győz meg bennünket, hogy értékes közérzetregényt olvasha­tunk, amely irodalmi értékei mellett fontos doku­mentuma is az elmúlt éveknek. Nemcsak egy el­szigetelt individuum gondolatai jelennek meg benne, hanem egy egész peremre szorult nemze­dék meghatározó életérzése fogalmazódik meg, amelyről mit sem tudtunk. Mert ilyen erővel meg­írt szöveg nálunk még nem született az irodalom­ban ebben a témakörben, ráadásul egy most indu­ló szerző egyéni, máris felismerhető hangján.

A személyiség teljes felőrlése, a lassú haldok­lás állapota ez, amelyben nincsenek erkölcsi érté­kek sem. Talán a legfélelmetesebb, hogy nincs benne semmi félelem sem, csak a kompenzálására kitalált technikák következtében kialakuló állan­dó testi-lelki fájdalom. Ez marad végül csupán a világból: a fájdalom, amely „jön és múlik, jön és múlik, szétmorzsol lassan, elvisz a fenébe”.

Toldi Éva

Csak néhány másodpercig láttam, a ponyva alól, ahogy elgördült a teherautó. Álló nap dögnehéz ládákat rakodtunk. Egyik raktárból a másik raktárba. Az idő súlya a cigarettafüstben sem oldódott, a szemhéjakat legyűrte az alkony. De az a lány az utolsó csepp fény által beragyogva, ahogy ott állt, és ahogy egy pillantás erejéig találkoztunk, éreztem, hogy bánata rokon az enyémmel, és megvigasztalt. Bár nem tudhatom, körülötte mily drótok feszülnek. Mégis, micsoda ereje van a pillanatnak, Döbbenetes.