Zentától Hangonyig

Utószó

Amikor könyvet veszünk a kezünkbe, elsősorban a cselek­mény vagy a mondanivaló érdekel bennünket; az előszót vagy utó­szót gyakran el sem olvassuk. Magam is azt vallom, hogy lehetőleg a könyv mondjon el mindent. Megesik azonban, hogy bizonyos kér­dések homályosak maradnak. Még a gyakorlott tollforgató sem töre­kedhet mindig teljességre, illetve nehezen írhat meg valamit úgy, hogy az olvasóban ne hagyjon bizonyos hiányérzetet. Szóval az írás megértéséhez kell egy kis magyarázat. Ne kerülgessük azonban a dolgokat, hanem mondjuk ki őszintén: szükségünk van a magunk igazolására. Az ember vállalkozik valamire, az objektív nehézségek és a szubjektív gyengeségek azonban csak a megvalósításkor jelentkez­nek. Így történt ez velem is. Nagy munkába kezdtünk Zentán. A forradalmárok, a nagy eszmékért küzdő emberek életrajzát akarjuk megírni. Az összeállí­tott jegyzéken sok név szerepel, a megírásra vállalkozók azonban kevesebben vannak. Most az olvasó az első ilyen jellegű könyvecskét veszi a kezébe. Valakinek meg kellett tömi a jeget, el kellett kez­deni a munkát. Tudom, hogy milyen veszélyekkel jár a kezdés, az elsőként való megszólalás. Vállaltam azonban ezt a szerepet. S hogy a választás éppen Ősz Szabó Jánosra esett, az nem véletlenül történt. Hozzám ő áll legközelebb. Ősz Szabó, az egyszerű munkásifjú, tehet­séges tollforgató volt, de elsősorban írásaira figyeltem fel. Aztán kezdett érdekelni az élete, mely nagyon rövid volt, de tisztaságában megragadó. Mindössze huszonnégy évet élt, Zentán ebből is csak huszonegyet. A portrénak csak a körvonalai rajzolódnak ki, a rész­letek viszont elmosódottak. A róla szóló adatok csak egy-egy pontot világítanak meg, és sok a fehéren maradt folt. Élnek hajdani har­costársai és a koros szülők, akik értékes adatokkal szolgáltak. Min­dez kevés azonban egy alaposabb munka megírásához. Nem lehet a képzelet erejére sem támaszkodni. Ősz Szabó életében mégis vannak biztos pontok. Rövid életé­nek határozott célja volt: szebbé tenni a saját és a többi nincstelen ember sorsát. Ezért a célért mindent vállalt. Huszonegy éves korá­ban ítélték halálra, s a megkegyelmezés csak a kivégzés elhalasztá­sát jelentette, Ősz Szabót végig a halál árnyékában látjuk, mely végül leteríti, de nem győzedelmeskedik rajta. Az életveszélynek két élesen elkülönülő szakaszát különböztethetjük meg. Az első a teljes kiszolgáltatottság, a második a fegyveres harc ideje. A hős tudatosan és bátran vállalja mindkettőt. Életútja töretlen, felfelé ívelő. Rövid, de teljes élet volt ez, amire csodálattal nézhetünk. Íme a megírás fő indítéka. Az egy évvel ezelőtt elkészült írást többen elolvasták, és ér­tékes, helytálló megjegyzéseket fűztek hozzá, őszinte segíteni aka­rás volt ez, amit köszönettel kell nyugtáznom. Hogy az életrajz mégsem teljes, annak több oka van. Elsősorban a már említett ne­hézségre gondolok, nevezetesein arra, hogy Ősz Szabó életéről csak addig vannak megbízható adataink míg Zentán él. Itt viszont éppen csak eléri a felnőtt kort. Ahogy aztán távolodik szülővárosától, a kép homályosul, csak olykor válik láthatóvá a háború kegyetlen tűzijátékában. A Margit körúti és váci fegyház lakójáról a ritka ro­koni látogatások és szűkszavú levelek adnak hírt. Sajnos a levelek­ből nem sokat tudhatunk meg, mert a szigorú ellenőrzés szűrőjén csak életjelek juthatnak ki a világba. A keleti front munkaszolgá­latosát még kevésbé ismerjük, sorsa aligha különbözik a többi elí­téltétől. Annyi azonban bizonyos, hogy nagyon kevesen vettek bá­torságot a kockázatos szökéshez, Ősz Szabó viszont köztük volt. Ugyancsak homály fedi a fogolytáborban, az iskolákban és parti­zánharcokban eltöltött időt. Nincs élő tanú, aki be tudna számolni hősünk felemelkedéséről. Annyit viszont tudunk, hogy politikai tiszt lett. Bátor partizán lehetett. Egysége lengyel partizánokkal harcolt együtt, a itt újra megvillan valami. A fegyverropogás szünetében érzelmi szálak szövődnek közte és egy lengyel lány között. Kialakul tehát az első és utolsó ilyen kapcsolat Ősz Szabó életében. A vihar azonban elsodorta őket egymástól. A lengyel lány még sokáig ke­reste Jánost, leveleit szorgalmasan küldte a szülői házba. Tovább sorolhatnánk még azokat az eseményeket, amelyek csak pillanatokra váltak láthatóvá, ezért az életrajzba nem szőhetők bele. Az írás csak megbízható adatokra támaszkodhat.Az író nem történész, csak igyekszik bemutatni az Ősz Szabó életét is mozgató eseményeket. Őnállóbak azok a részek, melyek a hős életét mutatják be. Talán itt sikerül valamennyire a szépíró eszközeit használni. Az írásnak viszont nincs határozott műfaja, nem történelem, nem is regény – események bemutatása és reflexiók soro­zata váltják egymást. A nemes célokért küzdő embert akarja bemu­tatni a ma embere, aki mai szemmel néz. Ősz Szabó nem magasan lebegő hős, az író közel akarja hozni őt az olvasóhoz. Kérdés, hogy ez mennyire sikerült. Az életrajzban bizonyára akadnak szubjektív megnyilvánulások, talán nem helyénvaló megállapítások is. Tisztá­ban vagyok azzal, hogy az ilyen hangvétel támadható, hiszen az eddig megjelent rövidebb írásaimat is sokan emiatt marasztalták el. Azzal tudok csupán védekezni, hogy ilyen alkat vagyok. Bár feltehetném azt a kérdést is, hogy lehet-e egyáltalán tárgyilagos képet rajzolni Ősz Szabó Jánosról. Végül még egy kérdés vetődik fel: kinek szánta a szerző ezt az írást? Nem tudok megnyugtató és határozott választ adni. A hős élete megragadott, és reagáltam rá – amennyire időmből és erőm­ből tellett.

Zenta, 1970. A szerző