Visszaemlékezéseim életem folyására

SZABADKA MONOGRÁFUSA

Azok között a tudós tanárok között, akik a századforduló Szabadkáján kibon­takoztak, akik a művelődés fórumait új szintre emelték, igényt ébresztettek, szel­lemi közeget teremtettek a kivételes te­hetségek számára, Iványi István volt a legelső valóban tudós tanár. Előtte is él­tek városunkban tudománnyal és művé­szettel foglalkozó férfiak, de ezek mű­ködése jobbára a rokonszenves műkedve­lés jegyében zajlott. Szerepük lehetett je­lentős egy két évtizedig, mint például Sziebenburger Károlyé, dr. Révész Ernőé és Csillag Károlyé, de a szépírói önmegvaló­sítás szenvedélye nagy-nagy kihagyások­kal működött bennük, s a kultúrában való létezés élménye talán jobban kielégítetteőket, mint maga az alkotás. S még inkább érvényes ez Hiadorra, aki a maga fi­nomságának, kultúráltságának öntudatá­ban úgy elmerült, hogy a kor új szükség­leteire, változásaira alig tudott figyelni.

Igaz, hogy a szegényes hagyományok­kal rendelkező szabadkai tudományosság­ban az amatőrök nélkülözhetetlenek vol­tak, de az is igaz, hogy Iványival valami merőben új kezdődik a szabadkai humántudományok területén: ő volt itt az első tanár, aki módszeresen, eltökélten és el­képesztő szorgalommal történésznek ké­szült. Még be sem fejezte a tanulmányait, már gyűjtötte az adatokat szülővárosa tör­ténetéről, s aztán, ahol csak időzött, min­denütt a könyvtár és a levéltár volt az otthona, noha tanári munkáját is komo­lyan vette.

(részlet Dér Zoltán utószavából)

Ez a röpke életrajz – amely egyben nagyon szerény hangú, őszinte és igaz vallomás – Szabadka szellemtörténetének első jelentős szárnypróbálgatását tárja elénk. Egy ilyen határtalanul önzetlen, az áldozatos munkától még a legmostohább körülmények között sem visszariadó lélek egyszerűbb hangvétellel talán nem is tudta volna megírni élete történetét.

Ritka érték ez a szerény kis könyvecske, mert intim fejezeteiből nem csupán Szabadka város története írójának életrajzával ismerkedhetünk meg, hanem rövid fejezetei mögül kirajzolódik a századforduló előtti és a századforduló kisvárosi polgári társadalmának életrajza is. Iványi István talán éppen azért írta meg egy tanár ember mindennapjait, hogy ezekben a kortörténeti képekben – ha nem is elmélyülő elemzéssel, csak a társadalmi osztályok határvonalait érintve – fölfedje azt a filiszteri közönyt, a dzsentri vagy parvenü köröknek azt a közönyét és zárkózottságát, amely a szellemi élet kibontakozásának szinte megkövesedett akadálya volt.

Iványi István nem riadt vissza ezektől az elháríthatatlannak látszó akadályoktól. A kezdeményezések embere volt. Mindig újabb és újabb vállalkozásokkal igyekezett feltörni a terméketlennek minősített szabadkai ugart, mert hitte, hogy ebben a felszínes jóléttől tespedő városban is lehet emberi összefogással olyan testületeket létrehozni, melyeknek nem a kártyacsata és a dáridó a kiélési formájuk, hanem az, hogy széles és szabad munkaterületeket biztosítsanak a művelődési tevékenységek számára. Ezek közé a kezdeményezések közé tartozott a kaszinó, a könyvtár, a történelmi társulat, a monográfiai bizottság, a szabad líceum, amelyeknek megalapítását a teljes embert követelő tanári munka mellett is elsőként ő javasolta a város vezetőinek, s volt annyi ereje hozzá, hogy a gáncsoskodások és abban a korban a mi vidékünket annyira jellemző nemtörődömség ellenére is megvalósítsa terveit. Egy élet árán annyi értékes adatot gyűjtött össze, amennyit előtte itt senki nem tudott fölmutatni.

Kár, hogy korán bekövetkezett vaksága megszakította tevékenységének, terveinek azt a sokat ígérő sorát, melynek folyamán a még érintetlen szellemi, közművelődési területeket akarta feldolgozni Szabadka és a környező városok, helységek számára intelemnek. Mert itt csak kemény, küzdelmes munkával lehetett a nyomtatott betűnek, a könyvnek, a folyóiratnak befogadó és minden törekvésében támogató olvasóközönséget toborozni.

Egy élet így – még mielőtt minden vállalkozását valóra váltva teljesen befejeződött volna – élve kihunyt. Önéletrajza csöndes elhallgatással zárul, de életműve annál termékenyítőbben élt tovább, és munkatársainak jóvoltából a szellemi élet itt is otthonra talált és európai hírű költőket, írókat, kritikusokat nevelt az irodalomnak.