Világirodalmi esszék

Előszó helyett

„Régen, abban az időben, amikor még napokba és hetekbe telt, míg egy-egy esemény híre egyik országból, vagy még inkább egyik kontinensről a másikra eljutott, Goethe, ugyanaz, aki egyébként szenvedélyes érdeklődéssel fordult akkoriban alig ismert nemzeti irodalmak kincsei felé, felvetette az irodalmak nemzeti korlátoltságának, a nemzeti korlátok időszerűtlenségének a kérdését.

»Manapság – így hangzik az 1827-ben Eckermannhoz intézett szava – a nemzeti irodalom nem sokat jelent, a világirodalom korszaka került sorra, és most mindenkinek azon kell lennie, hogy siettesse ezt a korszakot.«

Azóta, hogy ez a nyilatkozat elhangzott, a kölcsönös közlés és közlekedés minden időbeli távolsága technikailag legyőzhető, illetve egyre kevesebb órára redukálható. Sohase voltak még az elválasztó nemzeti határok ennyire anakronisztikusak, sohase volt még a reálisan lehetséges emberi valóság és korlátlan szellemi tevékenység és a politikai okok kényszeréből létező, szűk keretek közt fennálló ellentét esztelenebbül idejétmúlt, mint ma. Tudunk interkontinentális, sőt interplanetáris menetrendeket percnyi pontossággal kiszámítani, ám morálisan, ami a népek, tehát az emberek közötti viszonyt illeti, nem tudunk a kőkorszakbeli ember mentalitása fölé emelkedni. Lehetőségeink szerint Kozmopolisz polgárai, ugyanakkor pedig fétisek uralma alatt élő barlanglakók vagyunk. Népek és egyes emberek ki-kitörnek a bűvös körből nemcsak vágyban, a gondolat erejével, művészi alkotással, hanem a materiális életfeltételeket közvetlenül átalakító forradalmi akciókban is.

Ha nem akarjuk, hogy gondolatainkkal, mércénkkel és szempontjainkkal magunk is anakronisztikussá, világviszonylatban provinciálisán elmaradottá váljunk, akkor a nemzeti irodalmak, tehát a magyar irodalom ismertetését és értékeit is csakis azoknak a nagy, nemzetek fölötti összefüggéseknek és kölcsönhatásoknak a perspektívájába kell beállítanunk, amelyeket Goethe az egységes világirodalom fogalmával jelölt meg.

Ebből, a világirodalmi perspektívának mint kiindulópontnak az elfogadásából azonban konzekvenciák és megoldandó problémák egész sora következik. (...)

A szép az, ami magyarul, angolul, szerbül, horvátul, oroszul, franciául vagy kínaiul szép. A szépségek, mint maguk a népek, mind vérrokonok, mindegyik épp a maga külön individualitásával még jobban kidomborítja és megvilágítja a másik és a többi individualitásának vonzó reliefjét. Nem jó az a nemzeti irodalomról szóló történetírás, amely nem világirodalmi perspektívából indul el, és nem nyit világirodalmi, tehát az emberiséget átfogó perspektívákat.”

Sinkó Ervin: Székfoglaló előadás, 1959