Vasasrapszódia

A szerző írja első kötetéről:

A sártenger mélyéről feltörő lép­tek és legyalogolt hosszú kilométerek hoztak közelebb a betűhöz, könyvhöz és a tudáshoz. Ott szerettem meg a könyvet és az írást, ahova még ma sem tud eljutni az igazi fény: a ta­nyavilág végtelen pusztaságában. Ott, ahol a mécses és a petróleumlámpa lobogó világa mellett az olvasáson kívül más szórakozás nem juthatott egy kisdiáknak. Így kettős tűz égett mindig a szememben: egyik a lobogó mécs világa, a másik meg a törekvés tüze, mely fényesebben csillogott mindennél, mert ezt a tüzet költők és írók parázsló szavai szították.

A könyv és a tudás hozott köze­lebb az emberekhez, a városhoz és a gyárakhoz. Letöröltem magamról a tanyavilág emésztő porát, megismer­tem a gépek kattogását, moraját, meg­ízleltem az anyag keménységét. Vas­ba botló ifjúságom betonba gyökere­zett, mosolyom beolvadt az acél izzá­sába, és feltört ajkamról a hang, ame­lyet talán az üllő acélos csilingelése pendített meg bennem József Attila proletárdalainak hívogató dallamára. Hálót vont körém a hatalmas vaspók, rabjául ejtett. Nyers, kemény hango­mon kívül más nem is viaskodik vele, hogy széttépje a hálóját, egyedül én. Ez életem rapszódiája.

Az emlékképek egy törekvő múlté, melyekre már csak fáradtan emlék­szem, de ezek a mostani ökölcsapá­sok az acélháló rácsain frissen rög­zített rezgésszámok, melyek készülőd­nek átütni a hang falát, amitől lehullik talán a körém szövődő háló, és ak­kor hangom tisztábban fog zengeni az acélnál. Akkor legyőzöm az anyagot, nemcsak tettben, hanem szóban, ének­ben is.

Vasas vagyok! A rozsdaport nem törölheti már le rólam semmi, esetleg csak fényesítheti a hangom, ha el­juthat vissza a forrásához szép szó alakjában.