Vakta

Brasnyó ​István Vakta című regénye a szerző újabb regényeinek a sorába illeszkedik, s szövege magán viseli elbeszélőművészetének minden erényét és azokat a jellemző, főképpen kompozíciós ismérveket, amelyek jelentőssé teszik alkotásaikat, egyúttal pedig a szabványos regényekhez szokott olvasónak az idegenkedését is kiválthatják, hiszen Brasnyó István konzekvensen a regény szövegszerűségén és nem cselekményén inszisztál, és ennek kedvéért lemond arról, amit cselekménynek szoktunk nevezni, s mi több: immár átminősíti hőseit is – most árnyakká, hiszen szövegének egyik helyén azt olvassuk, hogy hősei futnak „valóságkörvonalaik után”. Nem véletlen, hogy mindvégig a hősök árny voltáról esik szó a regényben, hogy felmerül az olvasóban a gyanú, mind a három hős „árnyból szőtt lélek”, akik mintha a filmvászonról léptek volna az életbe, nem bírnak három dimenzióval, és Brasnyó István nem oldja fel azt a dilemmánkat sem, hogy a regényben ki kit gondolt ki, mert abba a „képzeletvilágba siettek vissza” a regény utolsó negyedében, „ahonnan eredetileg elszabadultak”. Mondja is Brasnyó István, hogy „mozivászontól szökött fantázia” a teremtő elve, amellyel regénybe írta központi hőseit, akikről nagyon sokszor szó esik, de talán egyszer sem kerülnek hozzánk „emberközelbe”, nincs tömegük, ahogyan a filmvásznon mozgó alakoknak sincs.