Vajdasági népi imádságok és nyelvezetük

A magyar archaikus népi imádságnak folklórmüfajként történő elfogadása - 1970. február 11-e - óta a népköltészeti termékek gyűjtői és vizsgálói között szépen gyarapodik azok száma, akik e műfaj elkötelezett kutatóiként az imádságokra jellemző tartalmi avagy esztétikai sajátosságok adatolását, elemzését, bemutatását tartják feladatuknak.
Még nem sok az ezzel foglalkozó vajdasági publikáció erről a népköltészeti kategóriáról, miközben igencsak szaporodik az erdélyi anyag s annak elemzése. Van már kárpátaljai, felvidéki, Mura-vidéki, szlavóniai imapublikáció is, hiszen a magyar nyelvterületnek ezen a vidékein élő magyarok is őrzik ezt a hagyományt.
A vajdasági magyarság archaikus vallási folklórtermékeivel máig kevés könyv, tanulmány, adatközlés foglalkozik. Közöttük a magam publikációiból van a legtöbb, hiszen 1980 óta gyűjtöm, rendszerezem, elemzem s publikálom a Vajdaságban gyűjtött archaikus népi imádságokat. Kezdetben csak szülőfalum, Kupuszina népi imáival ismerkedtem, őket vizsgálva adtam közre több szöveget, tanulmányt folklórörökségünk e részéről, s egy könyvben ennek a nyugat-bácskai falu imaanyagának keresztmetszetét. Később figyelmem kiterjedt az egész Vajdaságban élő magyar lakosságnak erre a szellemi örökségére - ebből készült a következő könyvem -, és a velünk együtt élő szerbek, horvátok ilyen hagyományára. Néhány dolgozatomban így a műfaj interetnikus jegyeivel foglalkozom.
Azonban mindmáig nem készült a népi imádságokról olyan tanulmány, s itt az egész magyar nyelvterületre gondolok, amely a szövegek nyelvi aspektusait venné szemügyre. Pedig többen is megemlítették azok nyelvi szépségét, erejét, megőrzött nyelvi régiségeit. Jelen dolgozatomban ilyen kísérletet teszek, hiszen az archaikus népi imádságoknak ez az oldala is megérdemli a figyelmet. Nem célom a népi imádságok néplélektani archaizmusait vizsgálni, de azt igen, hogy a bennük felsejlő archaikus világképet milyen nyelvi anyag őrizte meg a XXI. század küszöbéig.

Silling István eddigi, nagyarányúnak mondható vizsgálódásának és gyűjtőmunkájának a szintézise ez a könyv, amelyben a vajdasági magyar archaikus imádságok gyűjtése és a népi vallásos élet jelenségeinek a tanulmányozása során szerzett ismeretei összegeződtek. A legtöbb gyűjtő elsősorban az archaikus vallásos imák vallásos tartalmait vizsgálta, Silling István ezeknek a szövegeknek nyelvi aspektusait rendszerezte a mai nyelvtudomány felhasználható eredményeinek segítségével. Húsz esztendő tapasztalata épült ebbe a munkába, mert mint ahogyan a szerző nyilatkozta, 1980-ban fordult a figyelme az archaikus népi imádságok felé. Könyvében tüzetesen foglalkozik ezeknek a szövegeknek a lassú kiszorulása kérdésével a hivatalos szertartások rendjéből, és magyarázza mind erősebb laicizálódásukat, nemkülönben titkoltságukból adódó voltukat. A latin nyelvű szertartások előbb a templomokból szorították ki a misztériumjátékokkal kapcsolatos népi imádságokat, később a templom- vagy vásártérről, esetleg búcsújárások kínálta lehetőségek színteréről, manapság már az egykor kollektív áhítatélmény individualizálódott, és imádkozó öregek csendes monológjaivá váltak. Két mozzanat köré csoportosította gyűjtött anyagát a szerző: a bajelhárítás emlékeinek nyelvi (és tárgyi) sajátosságairól és a szenvedéstörténet motívumainak nyelvi kifejezéseit csoportosította, megállapítva, hogy a bajelhárításban a főnevek, a szenvedéstörténetben az igék a domináns szófajok. Végzett szókészletvizsgálatot, és leírta az imádságok mondattani sajátosságait is. BORI Imre