Előszó/utószó
Miután elkészült ez a gyűjtemény és időszerűvé vált magának az előszónak a. megírása is, kitűnt, hogy tulajdonképpen a munka nehezebbik része következik. Olyan versgyűjtemény elé kell írni bevezetőt, amelynek az a szándéka, hogy megmutassa: a vajdasági magyar költészet kinőtt a gyerekcipőkből, nem az első tapogatódzó lépéseket teszi; magános költők elhaló monológjai helyett egy sok-költőjű költészet többszólamúságával zeng az ének. Azt szeretné példázni, hogy nemcsak költőink vannak, hanem van már költészetünk is: van miben válogatnunk.
Közhelyszerű megállapításnak hangzik, de még egyszer leírjuk, le kell írnunk, hogy hagyománytalan irodalom a miénk. Még elevenen visszhangoznak bennem Zorán Misié szavai a szerb költészet antológiájának bevezetőjéből. Azt panaszolta fel, hogy antológiáját készítve, csupán száz év terméséből válogathatott, míg más népek évszázadokra emlékeznek költészetükben, és a szerb irodalom tradíciónélküliségét emelte ki jellemző sajátságként. Mit szóljon akkor a vajdasági költők szövegeit válogató, amikor még erre a száz esztendőre sem emlékezhetik vissza? Az idő, amelyet ez a költészet magába olvaszt, nem több tizenöt esztendőnél. Együtt született a felszabadulással.