Útravaló

ELŐSZÓ

A szabadkai gimnáziumhoz többek közt olyan nevek fűződnek, mint Jámbor Pál, Iványi István, Loósz István, Toncs Gusztáv, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Munk Artúr... De az ifjú Babits Mihályt, sőt előbb Szarvas Gábort csábítja pályá­ja elején a bácskai alma mater és nem rajtuk múlik, hogy végül is tova sietnek oda, ahol képessegük egyszeriben kitel­jesedhet... Emléküket: sikertelen pályá­zati folyamodványukat azonban „okulá­sul” mindmáig megőrizte az ódon Sza­badka.

Az iskolapadokból nemzedékek kerül­nek ki szigorú neveléssel, gyakran encik­lopédikus tudással, nemegyszer nagy-nagy buzgalommal és becsvággyal. Ám az érem másik oldalán elénk rajzolódik egyben a kapitalizmus tudatos nevelési ideológiája, erkölcsi szemlélete, a nemzeti önérzet és hazafiasság túlfűtött ébresztgetése is.

Valahogyan ilyen gondolatok tornyo­sodnak bennem most, amikor végre asz­talomra helyezhettem, időrendbe hozhat­tam, majd átböngészhettem a szabadkai gimnázium irodalmi pályamunkáival kap­csolatos levéltári okmányokat. De az el­mondottakon túlmenőleg fontos sza­badkai vonatkozású irodalomtörténeti ér­tékről is árulkodnak a gróf Széchenyi-, Ross–Schäffer-, Kossuth-, Deák-, Jókai-féle pályadíjak elnyerésére benyújtott iro­dalmi munkák és a róluk elkészített kri­tikai értékelések. Hiszen azok többnyire Toncs Gusztáv és Loósz István, városunk két jeles irodalomtudósának az elbírálá­sában maradtak ránk. Nagyon gyakran – még a több „pályabíró” aláírásával el­látott értékelések is – Toncs és Loósz megfogalmazásában rögződnek. A pálya­művek elbírálásánál természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a gimnázium többi tanárának (Révfy Zoltán, Richter Nándor, Pásztory Endre, Bibó-Bige György, Mérey Ágost stb.) segítségét sem, ám a dolgozatok felmérésében, azoknak lebo­nyolításában, irányításában – Haverda Mátyás és Kosztolányi Árpád igazgató mellett – oroszlánrészt éppen Toncs (1909-ben távozik a gimnáziumból – M. L.) és Loósz vállal magára.

Függelékként írásunkhoz csatoljuk a szabadkai levéltárban fellelt irodalmi pá­lyamunkákról készült jelentéseket (azokat, amelyek Toncshoz és Loószhoz fűződnek). Ezekből fontos következtetéseket szűrhet le az irodalomtudomány, mivel – néze­tem szerint – irodalomkritikánk törté­netének egy láncszemét is képezhetik.

(részlet Magyar László Előszavából)

Az irodalomtudomány egyrészt – csakúgy,mint bármely tudo­mányág – a tények vég­telen láncolata, egy be­fejezetlen mozaikkép,amely az ismeretek ál­landó bővülésével szí­nesedik; a hiányzó ré­szek kiegészítésével fokozatosan rajzolódik ki nemcsak az alkotó ar­ca, az alkotás folyama­ta, hanem egyben a tár­sadalmi háttér, a kor­kép is.

A tudomány fehér folt­jainak eltávolításában nagy szerepet játszanak a levéltárak, könyvtárak és más hasonló intéz­ménynek, s a tudomá­nyos kutatók lankadat­lan munkája folytán szűkebb pátriánkban is olyan ismeretekről sze­rezhetünk tudomást, amelyek valóságunk el­választhatatlan velejá­rói. A hagyományápolás az Életjel miniatűrsorozatának elsődleges fel­adata. Szabadka gazdag művelődéstörténeti ha­gyatékának most sze­rény adaléka Toncs Gusztáv és Loósz István pályamű-értékelései a főgimnáziumi tanulók irodalmi munkáiról, amelyeket Magyar Lász­ló szívós kutatómunká­val gyűjtött össze a sza­badkai levéltárban és fedte fel a tanulók kilé­tét, a dolgozatok szer­zőit.

A két tudós tanárt nem kell külön bemu­tatnunk, hiszen néhány évvel ezelőtt kismonográfia is készült róluk, ellenben ismételten hangsúlyozni kell azt a határtalan lelkesedést és szaktudást, amellyel Toncs és Loósz felkel­tette a tanulók alkotás iránti érdeklődését, rá­ébresztette tanítványait a szorgalom, a lelkiismeretes munka fontos­ságára. „A fényt osztot­ta szét tanítványai kö­zött, mint az én áldott Édesapám” – vélekedik később Kosztolányi De­zső tanítómesteréről, Toncsról.

Az Útravalóban elbí­rált pályamunkák hollé­téről egyelőre nincs tu­domásunk, ám e köny­vecskében rögzítettek mégis fontos láncszemét képezik a két tudós gon­dolatainak, nemkülön­ben Kosztolányi Dezső és Csáth Géza néhány ifjúkori munkájának. De a többi értékelésből is lényeges következtetése­ket vonhat le irodalomtudományunk, annál is inkább, mert azok ez­ úttal kerülnek első íz­ben az olvasó elé.