Útitarisznya

UTÓSZÓ

Szenteleky Kornél utirajzai nem egy ra­jongó világpolgár vallomásai a mindenütt fel­lelhető örök szépről. Európa és a Kelet pom­pázó tájai, Itália és Páris műkincsei, a kulturvilág pezsgése, nagyszerű megnyilatkozásai sohasem tudták úgy ellepni az ő szomjas, ámuló lelkét, hogy elfojtották volna benne a kritikát és elnyomták volna szkeptikus ter­mészetét.

Őt az elégedetlenség, az otthoni környe­zet sivársága vitte Párisba, Firenzébe, Kai­róba, de mindig az igazság és emberiesség szempontjai érvényesültek nála mindenütt, bármerre járt. Egy kulturálisan passziv vidék­ről indult Európába, de ő maga mégsem volt elég vidéki, hogy fenntartás nélkül adta volna oda magát a csodálatnak. Európával ő nem utazásai alatt ismerkedett: szelleme, müvésze­te, irodalma rég megejtette. Kirándulásain most közvetlen közelről figyelhette s epidermiszén nem egyszer talált betegséget sejtető foltokat.

Európa az ő látogatásai idején már beteg volt, az elmúlt háború sebeit még magán vi­selte s az elkövetkezendő háború láza már benne égett. E betegség tüneteit ő mindenütt felismerte és feljegyezte. Bukarest hatalmas fellendülésében éppúgy, mint a párisi mulató­ban, az eszeveszett táncokban s az új világmindenben megnyilatkozó politikai rendjében. Elismerése tehát nem annak az Európának szólt, amely éppen vendégül látta, hanem an­nak, amely tünőben volt s csak századok ered­ményeit hagyta vissza emlékeztetőül.

De mégis, annakellenére, hogy mindig kissé csalódva jött haza a poros bácskai falu­ba, ezek az utazások örömmel és izgalommal töltötték el. Utána itthoni környezete is elvi­selhetőbb lett. A sokfelé járt, sokat látott ember kifáradt, s itthon jó volt megpihenni.

Szenteleky Hornéi utazásai az 1923–30-as évekre esnek. Ezekben az években még birta kedvvel és tüdővel az utazást. Utolsó há­rom évében már csak szanatóriumokba jutott el, hogy meghosszabbítsa életét. De ebben az időben már nem is vonzotta Európa úgy, mint azelőtt. A sokáig gyökértelen, örökké mene­külésre kész Szenteleky minél jobban köze­ledett élete végéhez, annál erősebben fejlő­dött ki benne a ragaszkodás a hazai tájhoz, a Délvidékhez és annak népéhez, amelynek szel­lemi vezére lett. Halála előtt ébredt tudatára annak, hogy kötelességei vannak itt, amelye­ket nem szabad egyéni kedvtelésből elhanya­golnia. S az az Európa, amelyet ő őrzött bács­kai magányában, tisztább volt és igézőbb,mint amelyet megjárt.

Útileveleinek, amelyek napilapokban szét­szórva jelentek meg, ő adta az ÚTITARISZ­NYA rovatcímet, s igy lett ez a kötet cime is. Sajnos, rajtunk kívülálló okok miatt nem min­den útirajza jelenhetett meg ebben a könyvben. Kritikája gyakran olyan térre vitte Szenteleky Kornélt, ahol az őszinteség megnyilatkozásai nem szólhatnak minden időkre. Ennek elle­nére írásai talán így kötetbe gyüjtve mégsem hagynak hézagot, s az egységes szellem így is tökéletesen és töretlenül él tovább.

Útirajzait Szenteleky Kornél minden írá­sainál jobban szerette. Bizonyosan nem csu­pán azért, mert szép emlékeket ébresztettek benne s mert szép hangulatokat őriztek, ha­nem azért is, mert ezekben volt leginkább hű írói hitvallásához: úgy írhatott meg mindent, ahogyan látta.

Herceg János