Ünnep ez minekünk

UTÓSZÓ

Könyvembe azokat az írásokat válogattam össze, melyeket a kilencvenes évek közepétől írtam. Egy kivételével valamennyi a Szabadka és a környékbeli tanyák népének vallásos életével foglalkozik. Az egyes témák megírásakor Bálint Sándor tételéből indultam ki, miszerint a vallási néprajz „feladata annak vizs­gálata, hogy a néplélek hogyan reagál a katolikus előírásokra.”

Szabadka újkori történetének meghatározója volt a XVIII. századtól, hogy több nemzetiség élt együtt. A lakosság nagyob­bik része, a bunyevácok és a magyarok katolikusok voltak, a szerbek pedig pravoszlávok. E két felekezet napjainkban is do­minál a városban. A helység népi vallásosságáról eddig ugyan nem készült külön tanulmány, de a XIX. században Szabadkán plébánoskodó Tormásy Gábor monográfiájában figyelemre méltó adatokat találhatunk e témakörből is. A helyi napilapok, a Szabadság és a Bácskai Hírlap apró híreiből sok hasznos infor­mációt meríthetünk. Egyebek közt itt olvashatunk először arról, hogy Tavankúton a jégesőt harangokkal oszlatták szét; az egyiket Pista harangnak nevezték. Az újságok folyamatosan beszámoltak a szent helyeken tett zarándokutakról, a Szabadkára érkező szegedi búcsúsokról. A nagy heti keresztúti ájtatosságról is jó adatokat találunk. Évről évre megemlékeznek a Pilátus-verésről, ami a húszas évekig szokásban volt a városban, Bajmokon pedig még a negyvenes években is a Jeremiás próféta sirámainak ének­lése után a hittanosok vesszővel ütögették a templom padjait. Nagyszombaton napjainkban is sok katolikus család fontosnak tartja, hogy megszenteltesse ételeit.

Az írásokban elsősorban a szabadkai magyarság vallásos életével kívántam foglalkozni, de az egyes témák földolgo­zásakor érintettem a bunyevácok és az itteni szerbek vallási gyakorlatát, az együttélés interetnikus vonatkozásait is.

A migrációnak jelentős szerepe volt a magyar lakosság szám­beli gyarapodásában. A XVIII. századi szegedi kirajzású ludasiak, mint ahogy azt Szent Rókus kultusza kapcsán megemlítettem, a jámbor öregasszonyok még a kilencvenes évek közepén is Vasas Szent János napján böjtöltek, amint ezt a szegedi ősök tet­ték. A templomuk patrónusának megválasztásában is az anya­város Katalin-kultusza sejlik fel. Nem lenne érdektelen a bánsá­gi magyarok magánáhítatában a kibocsátó település vallásgya­korlatát is megfigyelni, például azt, hogy megtartják-e a fogadott ünnepeket, hazajárnak-e a búcsúba stb.

Szabadka lakói a múltban vallásosak voltak. Ezt talán legjob­ban az bizonyítja, hogy a várost egy időben Szent Máriának is nevezték, a napjainkban is közhasználatos címerben ott található a Szűzanya és Szent Teréz. Nagy kiterjedésű határában és a város belterületén száznál is több szabadtéri keresztet állíttattak, ame­lyek fenntartását alapítványokkal biztosították. A nagyböjt idején a határbeli kereszteknél jött össze a tanyavilág, közösen végezték a keresztúti ájtatosságot. A békovai, csikériai, királyhalmi keresztnél búcsút is tartottak.

Érdekes viszont, hogy a városban és a tanyákon kevés szent­nek állítottak szobrot. A XIX. században csak Nepomuki Szent Jánosnak és Szent Rókusnak volt köztéri szobra, a XX. század­ban a harmincas évek legelején Szent Flóriánnak leplezték le a szobrát ünnepélyesen. A tanyavilágban Ludason Nepomuki Szent Jánosnak, Györgyénben pedig Paduai Szent Antalnak van szobra. Képoszlop, vagy – ahogyan az itteniek nevezik – Mária-kép is csak egy van, a Párhuzamos úton, a Jovan Mikić és az Aleksa Šantić utca sarkán. Szakrális emlékműveket a mi vidé­künkön jobbára a németek állítottak. Hatásukra a velük szomszé­dos falvakban több található, például Monostoron, Kupuszinán, Bajmokon.

Szabadka első temploma a ferenceseké volt, az egykori vár maradványaiban alakították ki, Szent Mihály tiszteletére szen­telték fel. 1718-ban építették a szerb templomot, melyet az Úr Mennybemenetelére szenteltek fel. A XVIII. század utolsó éve­iben szentelik fel a Szent Teréz-templomot, 1834-ben az első tanyai templomot Ludason Szent Katalin tiszteletére szentelték fel. A XIX. század negyvenes éveiben alapították a Szent György, illetve a Szent Rókus-plébániát. A szép, reprezentatív épületeket az ezredéves évfordulóra kívánták felszentelni, de az építkezési munkálatok elhúzódtak. A XIX. század végén Mamuzsity Mátyás szabadkai prépost plébános hét tanyai templom építését szerette volna kieszközölni a városnál, de az első világháborúig csak kettő épült fel: a tavankúti Jézus Szent Szíve, illetve a nagyfényi Szent Márk tiszteletére. Az első világégés után, 1919-ben a békovai szállásiak templomépítéshez kezdtek. Az egyetlen vert falú templomunkat Nagyboldogasszony tiszteletére szen­telték fel. A húszas évek végén létesültek a külteleki plébániák és templomok. Lazo Mamužić alapítványából a Zombori úti Jézus feltámadása-templomot, a Halasi úton pedig a Kis Boldogasszony, a Kertvárosban viszont a Jézus, a munkás imaházakat létesítették. Ebben az időben szentelték templommá Vojnich Mária, ismertebb nevén Tosiné kápolnáját, a Szent Kereszt Felmagasztalása tiszteletére. A harmincas évek végén folytatták a századfordulón megkezdett tanyai templomok létesítését Kelebián, Györgyénben, Bácsszőlősön, Hajdújáráson, Felsőtavankúton és Kisboszniában.

A szabadkai katolikusok a három, korábban alapított plébánia temetőjébe temetkeznek: A Bajaiba, a Rókusiba és a Zentaiba. Az első temetői kápolnát a Rókusi temetőben állították fel 1860-ban Szent Anna tiszteletére.

A külvárosban álló véges házak vakolatdíszítésű orom­zatainak fülkéjébe leginkább búcsúkon vásárolt miniatűr Szűzanya-, illetve Keresztelő Szent János-szobrot tettek. A deszkaoromzatú házakon pedig Jézus szíve, a kereszt, a kehely jelzi, hogy az itt lakók Isten oltalmába ajánlották hajlékukat. A régi tanyaépületek kéményfején az egész szabadkai hátárban keresz­tet tettek bajelhárítás céljából.

Szabadka vallásos népéletének tanulmányozásakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül az itteni nyomdák működését, első­sorban Bittermann Károly műhelyét, hiszen ezek látták el hasznos olvasmányokkal és imádságokkal a jámbor magyar, szerb és bunyevác olvasókat.

A köznapok és ünnepek vallásgyakorlásában meghatározó szerepük volt és van az itteni papságnak, a szerzetesrendeknek, a Miasszonyunkról elnevezett iskolanővéreknek, akik a II. világhá­ború végéig iskolát tartottak a városban, de a Domonkos- és a Ferences-rendi irgalmas nővéreknek is. Csakis a városban műkö­dő kántorok, szent emberek, búcsúvezetők, a két világháború közötti időszakban működő vallásos egyesületek feltérké­pezésével, a ferencesek kötelékébe tartozó harmadrendiek munkájának megismerésével kaphatunk majd átfogó képet a város népi vallásosságáról. A könyvünkben található írások csak szemelvényei ennek az összetett kérdésnek.

Beszédes Valéria legújabb könyve, az Ünnep ez minékünk, egyfajta folytatása az Örökség első és második kötetének, melynek írásai, miniatűr tanulmányai méltán váltak népszerűvé, s amelyek népi kultúránkról és hagyományainkról rajzolnak megbízható, hiteles képet.

Nem is akármilyen folytatása, hiszen az Írások a szabadkaiak népi vallásosságáról alcímet viselő gyűjtemény tizenkét fejezetében múltunk és közelmúltunk jelenünkre is kisugárzó fontos vallási eseményeit, szokásait és vonatkozásait veszi számba a néprajzkutató alaposságával, ugyanakkor olvasmányosan, érdekfeszítő módon.

A szerző egységes kötetbe szerkesztett tanulmányai megbízható és hiteles képet nyújtanak a Szűzanya tiszteletéről Szabadkán, a Rózsafüzér Társulatról, a szabadkai Szentkút (Bunarić) interetnikus vonatkozásairól, a regionális és lokális búcsújáró helyekről a Vajdaságban, Szent Rókus kultuszáról, Szent Antal és Jézus szíve tiszteletéről, egy külvárosi kántor tevékenységéről, a bajelhárító szent levelekről és más hasznos imádságokról.

Beszédes Valéria a laikus olvasó számára is rendkívül érdekes dolgokat közöl például a Mária-lányokról, akik kizárólag a szabadkai magyarok körében voltak ismertek, s arra a kérdésre, hogy a bunyevácok miért nem szervezték meg a maguk csoportját, a kutató ezt a választ kapta: „Mert Szent István csak a magyarokat ajánlotta a Szűzanya oltalmába.”

A tanulmányfüzér külön értéke, hogy a szerző párhuzamba helyezi a városban és környékén együtt vagy egymás mellett élő magyarok és bunyevácok vallási szokásait és hagyományait, szól a szokások és hagyományok egymásra gyakorolt hatásáról, összefonódásáról.

Beszédes Valériának ez a legújabb könyve is – akárcsak előző kötetei – azonosságtudatunkat, gyökereinket, megingott önbecsülésünket erősítheti ezekben a vészterhes időkben.

DUDÁS Károly