Tört fuvolára

Molcer Mátyás újabb kötetében száz­húsz haikuban rendhagyó módon műveli az eredetileg japán versformát. A haiku ugyanis a kevéssel sokat (sőt: mindent) elve szerint valamely természeti jelenségbe belefeledkezve (összesen 17 szótagban) fejezte ki a létezés csodája, a természet fensége fölötti ámulatát. Eszerint a haiku a meglelt abszolút idő volt. Ezzel szemben Molcer haikujai többnyire a misztikus egyensúly megteremtetlensége miatt panaszkodnak.

Ennek megfelelően verseinek lírai énje azt a benyomást kelti, hogy már nem vár semmire. Viszont egyáltalán nem tölti el a nyugalom, s az igaza bizonygatásáról sem mond le, még akkor sem, ha a gondolat-szikráiban kollektív metafizikai tapasztalatoknak is igyekszik hangot adni. S a béke sem töltheti el maradéktalanul, még ha békepártiságának többször is hangot ad. Az azonban bizonyos, hogy a kicsinyes önzésnek nyoma sincs ezekben a jól átgondolt sorokban, s hogy a szeretetelv az a princípium, amely szinte min­den haikut áthat.

Molcer haikujaiban is jelen van a táj, ám többnyire a valóság és a képzelet össze­mosódásaként. Legfeljebb csak egy-egy pilla­natig mint hangulati feloldódást hozó termé­szet; leginkább mint az emberek önrontásának konkrétuma és szimbóluma.

VAJDA Gábor