Testvérem, Joáb

Első kiadás: 1969.

UTÓSZÓ

A Testvérem, Joáb éltető körülményei közé tartozik mindaz, ami körülötte történt. Például, hogy az 1968-as, emlékezetes regénypályázaton első díjat nyert. És hogy már megjelenése előtt szokatlanul heves vihart kavart. Bori Imre joggal nevezte több szempontból is „provokatív” regénynek. Mert valóban kihívás volt a Testvérem, Joáb. Nemcsak a benne megfogalmazott életa­nyag következtében, hanem azért is, mert a regényt, a regénykér­dést a mi irodalmunkban megszokottól eltérő módon fogalmazta meg, kevesebb körülményeskedéssel és elméleti viszontagsággal. Egy történetet mondott el, mondjuk így: a megfertőződés törté­netét, egyenes vonalúan, nagyobb kitérők nélkül, elkerülve a szokásos regényindítás és -befejezés nehézkességét, mintha csak egy hosszan tartó folyamatból ragadott volna ki egy természete­sen folytatódó és valamiből következő részletet. Persze nem ezzel teremtette meg a maga külső körülményeit. Csak megerősítette, hangsúlyozta a regény kérdés ilyen értelmezésével. Lényegében azzal, hogy Gion nem is akart regényt írni, csak egy nagyobb, összefüggőbb és általánosabb folyamatnak egy részletét megmu­tatni. És az sem volt mellékes, hogy első személyben.

Egy évtized alatt azonban lepereghetett Gion Nándor regé­nyéről mindaz, ami megjelenésekor, vagy inkább megjelenését megelőzően, jó vastagon rárakódott. Elsősorban abból követke­zően, hogy „hírbe” keveredett az elsődíjas regény. Sokat beszél­tek róla, mielőtt még olvasták volna. Aztán több példányban sokszorosították, és egy zajos, jól befüstölt teremben értekezletet tartottak felette, szerkesztők, írók, közéleti személyek. Nagy visszhangja támadt, mielőtt még – könyvként – megszólalt volna. Egyszerűen azért, mert aktuális volt. Valahogy egybeesett a megírás és az olvasás időpontja a regényidővel. 1968-ban sok minden időszerű volt. Prága, a diákmozgalmak... Sokat beszél­tek minderről. És a sok beszédből sok minden bele is került a regénybe, majdnem dokumentumszerűen. Amikor aztán végre megjelent, alig retusálva, már kisebb volt a visszhangja, valahogy csend lett körülötte. Egy-két kritika, néhány, elég távolról indí­tott fullánk. Ekkor már a műről kellett volna beszélni, a regény­ről, nem az „időszerűségéről”, a kihívásairól. És ez már nehezeb­ben ment. Inkább félretették.

(...)

Részlet Bányai János utószavából

A Forum 1968. évi regénypályázatának nagy meglepetése volt Gion Nándor Testvérem, Joáb című regénye. Gion akkor még aránylag fiatal ember volt, de már megjelent egy regénye, a Kétéltűek a barlangban (1968). A Testvérem, Joáb igazi felfedezésként hatott, mondhatnánk úgy is, hogy berobbant irodalmunkba. Elsősorban azzal, hogy az élet mélyéről meríti mondanivalóját, bátran nyúl a problémákhoz – »nem a retusáló próza az eszménye, és nem is érzelmes vagy elérzékenyülő, inkább nyers és erőszakos« (Bori Imre) – , s ami nem kevésbé fontos: egy nálunk irodalmilag jóformán nem is ábrázolt környeztbe helyezi történetét. Egyik fő sajátossága az időszerűség és az egyetemesség összeforrottsága, de erénye a valóság kíméletlen feltárasa, a kegyetlen szembenézés az igazsággal és az igazságtalansággal is. Ezért mondhatja Bori Imre, hogy »Gion regénye »optimista tragédia« is a maga kendőzetlen tárgyilagosságában.« Azok a kétségbevonhatatlan értékek, melyekre a kritika annak idején rámutatott, s melyeket Bányai Jánosnak az új kiadáshoz írt utószava is kiemel, ma is érdeklődést keltenek, s vonzóvá teszik Gion művét.