Teleírt világ

UTÓSZÓ

Ez a kötet azoknak a fiatal alkotóknak a bemutatására vállalko­zik, akik az utóbbi két-három évben közölték első munkáikat, s azóta többé-kevésbé rendszeresen publikálnak napilapunk kultu­rális mellékletében, hetilapjaink irodalmi rovataiban és folyó­iratainkban, akik ugyan még pályakezdő költők, de tollforgatóknak mégsem tarthatjuk már őket. Nevük mostanra ismerősen csenghet az olvasók fülében. Mégpedig nemcsak megjelentetett írá­saik számának következtében. Közülük a legfiatalabb 1968-ban, a legidősebb pedig 1959-ben született. Életkoruk alapján joggal tekinthetjük őket most induló költőknek, ugyanakkor bízvást elvárhatnánk, hogy verseikben könnyűszerrel felfedezzük az ugyanazon nemzedékhez való tarto­zás egyértelmű jeleit is. Annál is inkább, mert verseikben találha­tunk közös vonásokat. Mindenekelőtt az írásaikkal közvetített életérzések és megverselt közérzetük tekintetében rokoníthatjuk őket. Egyfajta létidegenség lengi be ezeket a verseket, azt variálják a kitaszítottságérzés szenvedélyes átélésétől a világgal való szem­benállás racionális konstatálásáig. Nem a boldogság, hanem a szen­vedés pillanatai ezek, amelyek néha a világfájdalmas énsajnáltatás pózától sem mentesen a lelki harmóniára való képtelenséget idézik meg, vagy éppen a költői szerepből eredő másság váltja ki őket. A helykeresés kételyekkel teli próbálkozásait szólaltatják meg a meg­találás ígérete nélkül. Az sem kétséges, hogy a kötetben szereplő költők tapasztalatai, világlátása, lelki-szellemi horizontja azonos módon behatárolt. Él­ményanyaguk hasonló: a gyermekkor, a szerelem, a költő szerepé­nek tudatosítása, a falusi környezet vagy a természet utáni nosz­talgia. Mindezt azonban életkoruk implikálja. Természetesen vers­világukban több-kevesebb átfedés is kimutatható lehetne: Bata János és Bozsik Péter azok, akik személyesebb hangon szólalnak meg; Beszédes István, Ladányi István és Tornán Tibor számára a vers inkább intellektuális játék; Géber László, Tóth Gábor és Var­ga Szilveszter pedig többnyire a hagyományos költői eszköztár­ból merítve „csak” önmaguk minél teljesebb versbeli megfogalma­zására, kimondására törekednek. Az efféle azonosságkeresés azon­ban mindenképpen konstruált: az én-lírát más-más módon, az in­tellektuális játékot más-más alapállásból és célzattal, az önkifeje­zést eltérő tudat- és valóságtartalmak versbe emelésével valósítják meg, arról nem is beszélve, hogy a verseredmény nyilvánvalóan mindannyiuknál eltérő. S még a legáltalánosabb vers jellemző je­gyek – mint amilyen a már említett létidegenség – sem azonos in­tenzitással jönnek létre lírai darabjaikban.Költői magatartásukat, versíró módszerüket, költészeteszményü­ket inkább az eltérések, mintsem a hasonlóságok alapján jellemez­hetjük. Vannak közöttük olyanok, akik komolyan veszik a kimon­dott szót, egyikük-másikuk pedig éppen a költői szerep komoly­ságában való kételkedését teszi meg verseinek egyik lényeges kér­désévé, vagy éppen ironikusan viszonyul az alkotáshoz. Költőesz­ményük lehet a laboratóriumában kísérletező poétáé, mások a köl­tőt hétköznapi prófétának látják, vagy éppen a társadalom peremé­re szorult, kirekesztett, ösztönös zseninek. De még példaképeiknek sem ugyanazokat tartják. Szuverén módon teremtenek maguknak irodalmi hagyományt: Tandori Dezsővel, Füst Milánnal, Pilinsz­ky Jánossal kezdeményeznek - igaz, sokszor csak magánjellegű – dialógust, de egy-egy soruk József Attilát vagy Villont is felidézi. Róluk szólva erőltetett lenne nemzedékiségről beszélni, a kor­osztály megjelölés sokkal találóbb. S nemcsak azért, mert fiatalok, és még nem volt idejük nemzedékké kovácsolódni, hanem azért is, mert nem állt szándékukban azzá válni, ők maguk tiltakoznának leginkább az efféle csoportszellem vagy beskatulyázás ellen. Még­hozzá nem azért, mert a nyáj melegét vagy az abból adódó védett­ségérzést nem igénylik, vagy félnek a hasonló alapról való össze­hasonlítástól, hanem mert mindannyian éppen különállásukat tart­ják fontosnak, hogy önmaguk külön útját akarják járni, senkihez sem hasonlítani, egymáshoz pedig – azt hiszem, ez magától érte­tődik – a legkevésbé. Természetesen mindannyian problematikus­nak tartják a létezést, konfliktusaik vannak a világgal – ha nem így lenne, bizonyára verset sem írnának – , közülük azonban – az egy Bozsik Péter kivételével – senki sem áll hadban vele. A látványos kardcsörtetések ideje lejárt. Nem viselnek hadat az előző nemze­dékek ellen, s ha az előttük járókhoz képest szemléletbeli módo­sulásokra leszünk figyelmesek, inkább verseik másságával akarják kifejezni azt, s a világgal való elégedetlenségük megszólaltatására sem a lázadás rakétáit robbantják ki, hanem csak regisztrálják lét­helyzetüket. Nem bocsátkozhatunk annak magyarázásába, miért nem vált ez a nemzedék korosztállyá, egy azonban bizonyos: ma­gatartásuk nem életidegen. Csak az élet minden területére egyre inkább jellemző partikularizálódást, a mindennapi társas kapcso­latokban jelentkező elszigeteltséget, bezárkózást, az önmagába for­duló, önmagában támaszt kereső individuum helyzetét képezik le. Ez a válogatás azoknak a fiatal költőknek biztosít teret, akik ön­álló verseskötettel még nem mutatkoznak be a nagyközönségnek, s akik immár egyéni versnyelv létrehozását kísérelték meg. Nem kell meglepődni azon, hogy egyesek közülük egészen következe­tesen végigviszik a megütött hangot, mások viszont heterogenitá­sukkal keltenek figyelmet. A válogatásnak nem volt célja a még alakulóban levő versvilágokat egységesnek bemutatni, inkább ar­ra törekedett, hogy ahol lehetséges, éppen a próbálkozások sok­féleségét hozza, nemcsak a jelenlegi forrongást érzékeltetve, hanem előremutatva ezzel az esetleges továbblépés irányába, a kibonta­kozás további lehetőségeit is sejtetve, hogy eközben a legfiatalabb alkotók kísérleteinek körképét is adja, a „nemzedék” sokarcúságát. Bata János verseiből határozott élet- és költészetszemlélet raj­zolódik ki előttünk. Ő az „igaz élet” meglelője, számára minden vers egy-egy meghalás. A középkori szerzetesekhez hasonlóan os­torozza önmagát, versei sorozatos önsebzések, zsoltáros önfeltárulkozások, fohászok. Verseiből az is kiderül, mit tart a költői szerepről: a versíró érzékeny hálóként felfogja a világ jeleit, mint­egy odatartja magát a világ impulzusainak, kiszolgáltatja magát. „Itt vagyok magányosan”, „félek” - írja, létállapotát csak regisztrál­ja, nem lázad, csak elszenvedi a világot, s a feloldozást áhítja: „add, hogy néha sírni tudjak” . Költői magatartásából következik, hogy az emberélet nagy, végső kérdései foglalkoztatják leginkább: az el­múlás, a szerelem, a szegénység, a magányosság, az élet értelme. Még szerelmes verseiben sem a felhőtlen öröm, hanem a harmónia görcsös keresése nyilvánul meg, nosztalgia a beteljesülés után. Az önfeltárulkozás személyisége mélyrétegeinek megragadására kész­teti, programatikusan vállalja az érzelmek versbe szedését, azok versbéli létjogosultságát akarja bizonyítani. Ezért a nagy kérdé­seket sem egzisztenciális síkra vetíti ki, hanem az érzelmek megverselésével valósítja meg szövegeinek emelkedettségét, az érzelmesség vádjától sem rettenve vissza. A középkori magatartásminta Beszédes Istvántól sem idegen, csakhogy ő a középkori világi lírában találta meg ihlető forrásait. Nála a szerepjátszás nem érzéseinek eruptív kifejezésére szolgál, hanem éppen ellenkezőleg: a fátyol szerepét tölti be. A Dzsem her­ceg itáliai utazása című ciklusában megfigyelhető beszédforma, egy fiktív, középkori versalany megszólaltatása nem a feltárulkozás megkönnyítésének eszköze, hanem – az albákra hasonlító vers­formával együtt – inkább a stilizálásé. Ezekben a versekben azon­ban a középkori formát és attitűdöt át is minősíti, a tárgyától való eltávolodás harmadik stádiumaként egyfajta halandzsanyelvet ala­kít ki, hogy „Jézuska bohócaiként elmondhassa: „túlérzékeny vagyok a világra” , vagy hogy „sértékeny”-ségének adhasson han­got. Ugyanitt olvashatjuk: „Mit sem érdeklik / rettentő melleim”, „s míg összekapkodnám ruháim: / lefogod kezem is”. Ezek a sajá­tos rituáléjú és szcenikájú versek – a távolságtartásból eredően: szemérmesen – erotikus tartalmak felszínre hozását teszik lehe­tővé. A költői hagyomány tudatos átértékelését a kötetben szereplő többi versét olvasva is tapasztalhatjuk, elsősorban formaérzékeny­ségére, rímeléstechnikájára és sorainak időmértékes lejtésére kell odafigyelnünk. Leíró verseiben a természet orkesztrációját való­sítja meg, plasztikus tájelemekből gazdag metaforabokrokat hoz létre. Beszédes István egyéni versnyelvet alakított ki. A nyelv szé­les rétegét mozgósítja, spektrumába a tájszók, népies és archaikus kifejezések és a zsargon elemei is beletartoznak, ezenkívül neologizmusokat is kitalál. Merészen közelít a nyelvhez. A szóviccektől,spontán ötletektől a szavak felbontásával és elemeinek meghök­kentő párosításával vagy toldalékolásával összetett jelentésű, több­értelmű kifejezések létrehozásáig terjed szókreálásának skálája. Beszédes István verseivel nemcsak hiteles valóságtartalmakat ké­pes megidézni, hanem azok kifejezésére egyedi, releváns nyelvi kö­zeget is létrehozott. Bozsik Péter költőeszményé nem a csendesen meghúzódó poétáé. Állandóan perben áll a világgal, s mert megváltoztatni képtelen – a költő „eszik, alszik, ölel és ürít” – , legalább átkait rázúdítja: „Szidni ezt a rohadt, kurva, / elidegenedett, kizsákmányoló / és hazug (költői) világot.” „Az élet rossz dohányokból sodort” , „tény- romhalmaz” , Bozsik Péter verseiben azonban nemcsak a világ rossz, ugyanolyan költő-önmaga is. A Vers anyámnak címűben írja: „Szidnod kéne anyám örökké mint az áremelkedést /különö­sen reggelente/ mikor a nagykapun beesni látod alakom”. A költő számkivetett bohém, aki „ebéd előtti pálinkázgatás közben” , „az émelygés végtelen s örökteli pohará” -t ürítgetve lesz mámoros és letargikus életérzések megszólaltató ja, aki földhöz ragadt, gyakran szándékoltan csiszolatlan kifejezésekből építi verseit. Bozsik Pé­tert kortársai között a verseiből kitűnő magatartás teszi legsajáto­sabbá. A bohémség póza mögül azonban felszínre tör egy feszes versritmus, erőteljes sodrású versnyelv, amely meghökkentő, gyak­ran pedig egészen egzaltált költői képek sorát hozza létre. Géber László minden verse egy-egy rácsodálkozás a világra. Ver­sei statikusak, emlékképekből, látványmorzsákból építkezik, han­gulatait, sejtéseit, létérzését jeleníti meg. Versnyelvében nincs sem­mi szenzációs, nyugodtan hömpölyög, olyan, „mint a fák esti nyu­galma” . Arra törekszik, hogy ne kimódoltan választékos, hanem köznapi kifejezésekkel, a szavak kombinálásával és elhelyezésével, szövegeinek szerkesztésével váltson ki hatást. Ennek ellenére ver­sei nem hétköznapiak, a vers kontextusában a legdísztelenebb ki­fejezések is többlettel telítődnek, archetipikus képzetek felidézé­sére válnak alkalmasakká. Géber László a világ megértésére, átélé­sére, létérzésének megfogalmazására tesz kísérletet. A misztikus, sejtelmes világ azonban nem hagyja könnyen feltörni magát, nem hagyja, hogy mélységeibe hatoljon, ezért állapítja meg: „Nem ér­tem a teleírt világot” . A világ birtokbavételének, megnevezésének során azt aknázza ki maximálisan Géber László, hogy vershelyzet­ben a szó önmagán túlmutathat, a vers kopársága folytán is köl­tőien emelkedetté válhat, s egyfajta létköltészet megvalósításának lehetőségét is magában hordozhatja. Ladányi István verseit leginkább a lendületesség jellemzi. Kulcs­szavai is ezek: gyorsaság, futás. Számára a költő Gutenberg kutyá­ja, aki szolgamód lót-fut, ide-oda kapkod, s felőrlődik a világ for­gatagában. A versírást intellektuálisan közelíti meg, legszívesebben kísérleteknek, gyakorlatoknak, tanulmányoknak nevezi őket. Ami kortársaitól leginkább megkülönbözteti, az az, hogy bár a költé­szethez való hozzáállása jobbára ironikus, lelkesedik is, felfedezi a pillanat nagyszerűségét, s talán ő az egyetlen, aki örülni is tud, nemcsak a versben, hanem a versnek is. A Tanulmányokban nem­csak a szivárvány látványának a szépsége nyűgözi le, hanem a vers­írás varázsa is, önfeledten ízlelgeti, rakosgatja egymás mellé a sza­vakat, szinte a kisgyermek örömével labdázik a betűkkel, hangok­kal. Bár tudatában van a jelenségek relativitásának, szüntelenül az ellentétek, a paradoxonok kibékítésére törekszik, s szkepszisének ad hangot, verseinek végkicsengése mégis az, amit a Futásban ol­vashatunk, ahol a költő a korlátlan lehetőségek meghódítására in­dul, a végtelen élettér birtokbavételét kísérli meg, szárnyalni is képes: „világít az éjszaka / futhatunk” . S ez az indulat nemcsak verseinek tartalmi síkján ragadható meg, a mozgalmasság versépí­tő eljárásainak legfontosabbjává is válik. „Semmi sem történik! / Gyönyörű!” - olvashatjuk Tornán Tibor áttételes rácsodálkozását egyik versében, s ez a két sor fejezi ki leginkább a világhoz való viszonyulását: a groteszk szemszögéből közelít környezetéhez, annak stíluseszközeivel a vershez. Szokat­lan, furcsa képek sorakoznak írásaiban, melyek célja minden bi­zonnyal a meghökkentés. Egymástól távol eső tartalmakat kapcsol össze, gyakran szürrealista képeket és váratlan fordulatokat villant fel, verseit sajátos logikát követve építi, miközben az elkopta­tott költői képek vagy szokványos kifejezések versbe iktatásával – tudatosan alkalmazott eljárásként – azonnal kiváltja az azok irán­ti ellenszenvünket, így elutasításunkat is. Verseit és imént idézett ars poeticaszerű kijelentését csak sajátos versvilágának méltányolásával érthetjük meg. Az abszurd, értelmetlen, feje tetejére állított világban szükségképpen olyan a vers is: bántóan töredékes és illo­gikus, s szükségszerűen lesz a leginkább értelmetlen gesztus egy­ben a legtökéletesebb, a leggyönyörűbb is. Tóth Gábor a helyzetleíró, nyugodt hangú versek írója. Versei­nek legtöbbje tartalmaz valamiféle epikus magot. A Csak az orrát például „ezeréves közeledés / a belső szoba felé” , közeledés a ha­lál s annak látványa felé. Tóth Gábor a látványból indul ki termé­szeti elemekkel operáló verseiben is, s jellemző módon még a meggy­szedés vagy az aratás profán cselekvésébe is végzetes emberi sorso­kat projektál: a meggyszemek „sikoltozva permeteznek” rá, s ar­cába „csapkodják vérük”, a cséplőgépek pedig felkoncolják „a bo­rotvált földet” . A látott dolgokat ruházza fel tehát egyetemes je­lentéssel. A valós és elvont síkok között vibrálva alakul ki versei­nek képrendszere, amelyeket egyéni szóképei, pontos metaforái tesznek még hitelesebbekké. Az itt és most kérdésével Varga Szilveszter foglalkozik korosz­tályának költői közül a legtöbbet, létének időbeli dimenzióit, hely­hez kötöttségét ő reagálja le legközvetlenebbül; érzékenyen diag­nosztizál. Bácska című darabjában a tájhoz fűződő előítéletek fel­sorakoztatása után egyéni kötődését fogalmazza meg, sikeresen ábrázolva és ötvözve személyes életérzését és a bácskai közeget. A jelent is ugyanígy, a múlttal való összefüggéseiben láttatja. Az idő múlása nemcsak rezignációval, keserűséggel tölti el, hanem állan­dó visszatekintésre ösztönzi, gyermekkori emlékeinek, kamasz­világának rekonstruálására készteti. Verseiben a harmónia végle­ges elvesztésének bizonyossága munkál, s elementáris nosztalgiája tör felszínre. Mindez többnyire nagy lélegzetű, epikus sodrású verseket indukál, amelyekkel örökös számvetésre, életének össze­gezésére, önmaga versbéli megfogalmazására tesz újra és újra kí­sérletet.Az itt bemutatkozó, fiatal költők verseiről természetesen nem lehet még végleges ítéleteket mondani. Ennek a jegyzetnek nem is az értékelés volt a célja, csupán útmutató kíván lenni egy-egy jel­lemző versjegy kiemelésével a versek olvasásához. Hogy a kötet­ben szereplők közül kik azok, akiknek szövegei rezonálni tudnak, mélyre hatolva adekvát emberi tartalmakat fejeznek ki, annak meg­ítélése az olvasóra vár. S ezután megírandó verseik, köteteik is bi­zonyítják majd.

Toldi Éva

BATA JÁNOS (1963)

Az Újvidéki Egyetem Német Nyelv és Irodalom Tan­székén diplomáit. Horgoson él. A kispiaci általános iskolában tanít. Verset és prózát fordít németből.

BESZÉDES ISTVÁN (1961)

Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének távhall­gatója. A zentai Ifjúsági Művelődési Központ műve­lődésszervezője.

BOZSIK PÉTER (1963)

Csantavéren él. Az Újvidéki Egyetem Magyar Tan­székének távhallgatója.

GÉBER LÁSZLÓ (1959)

A Belgrádi Egyetemen, a Politikai Tudományok Ka­rán diplomált. Az Újvidéki Televízió riportere.

LADÁNYI ISTVÁN (1963)

Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén diplomált. A Karlócai Gimnázium tanára. Novellát és kritikát is ír.

TOMÁN TIBOR (1967)

Újvidéken él. A Belgrádi Egyetem Állatorvosi Kará­nak másodéves hallgatója.

TÓTH GÁBOR (1968)

Újvidéken fejezte be a Pedagógiai Akadémiát. A bu­dapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–­néprajz szakának elsőéves hallgatója.

VARGA SZILVESZTER (1959)

Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének abszolvense. Novellát és kritikát is ír.

CSIKÓS TIBOR (1957)

A budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolán dip­lomáit. Kanizsán él. Szabadkán a vegyészeti és a közgazdasági középiskolában képzőművészetet tanít. Festészettel és grafikával foglalkozik. 1986 végén ösz­töndíjasként nyolc hónapot töltött Párizsban, ahol S. W. Hayter grafikai műhelyében dolgozott. Jelentő­sebb kiállításai: 1984 – Amatőrszínház, Kanizsa; 1984 – Az Ifjúsági Ház Galériája, Pécs; 1985 – Kisgaléria, Sezana; 1987 – Bernanos Galéria, Párizs