Szorul a Nap

Negyedszázada nem jelent meg az 1972-ben elhunyt Csépe Imrének verseskötete. Pedig költőnek indult, első két könyve, az Üzen a föld (1949) és a Májusi mezőkön (1952) is lírai termésének javát tartalmazta, ezt követően azonban egyre több karcolatot és elbeszélést jelentetett meg. Csaknem egy évtizednek kellett elmúlnia, amíg ismét verseskötetet publikált (Termő porban, 1961). S bár továbbra is látszólag a próza állt ekkor munkásságának előterében, verseket is rendszeresen írt, amelyeknek egy részét közzé is tette. Ezeket gyűjtötte most össze jóbarátja és alkotásainak legjobb ismerője, Urbán János, akivel együtt válogatta ki költészetének legérettebb darabjait annak a gyűjteményes kötetnek a számára, amelyet a szabadkai Minerva szándékozott kiadni.

Az öt ciklusba sorolt nyolcvan vers mindegyike megjelent lapjainkban, de egyik sem olvasható Csépe Imre köteteiben. A gazdag anyag igen változatos: a táj leíró és hangulatfestő lírai sorok mellett megtalálhatók benne a nincstelenek sanyarú sorsa ellen lázadó strófák, az életmű legértékesebb darabjainak tartott balladák és a sokak számára bizonyára a felfedezés erejével ható szerelmes versek, amelyek éppúgy a szerző ösztönös tehetségéről vallanak, mint azok a költemények, amelyeket a kritika költészetünk kiemelkedő művei közé sorol.

Csépe Imre művészete sajátos színfoltja a jugoszláviai magyar irodalomnak, olyan, amilyen sem megjelenése előtt nem volt, sem a jövőben nem lesz. Éppen ezért a Szorul a nap is minden bizonnyal megnyeri az olvasók tetszését és dokumentumértékénél fogva jó szolgálatot fog tenni mindazoknak, akik behatóbban foglalkoznak munkásságával, tanulmányozzák sokszínű, változatos életművét.