Szívzörejek

Bogdán József nem először ad jelt magáról, hiszen versei rendszeresen napvilágot látnak az újságok hasábjain, s két magánkiadású versciklus is eljuttatta hírét-nevét az irodalom barátaihoz. Kétségtelen azonban, hogy jelenlegi kötetével lépett át a kísérletező kedv és a tudatos megnyilatkozás közötti mezsgyén, magától értetődően vállalva a szókimondás ódiumát. Ilyen megközelítésben nem szárnybontogató alkat, úgyszólván máról holnapra érlelődött lírája, a problémafelismerés veleszületett képességének és formai sokszínűségre való hajlamának kettős ihletésére. Valósággyökerű költészet az övé, amelyben a szétlőtt házak, kihűlt tűzhelyek, elárvult nagyszülők és kisgyerekek, zsúfolt temetők, kórházi folyosók csendje fölé emelkedve tisztán zeng sajátos hangja. A szólás kényszere, a vigasznyújtás vágyával összefonódva, a szolgálattá nemesült költő és papi elhivatottságot emeli költészetének fókuszába. Mintha a szociális érzékenységű költő- és papelőd, Mécs László arc poeticáját vallaná magáénak: "Én tükre vagyok minden mosolyoknak,/azért vagyok, hogy visszamosolyogjak". Hogy Bogdán József mosolya ritkán sugárzik az örömtől, azért a legkevésbé ő a felelős.