Szinek és szenvedések

ELŐSZÓ

A szerkesztőségi szobámban, ahol immár harmad­éve minden áldott és áldatlan napon egy irótoil pará­nyi kagylójával meritek a végtelenség tengeréből, egy Pechan-kép lóg velem szemben a falon.

Dús, zöld kert közepén egy házikó. Ennyi az egész. De rajta a sugárzó napfény ömlik el, mely a halott festékből tündöklő színeket varázsol, a kép su­gárzik, ragyog, szikrázik, tündököl a fényben s a szín­nek és fénynek békét és megnyugvást párázó harmó­niáját zengi. Ez a kép tobzódó színével és sugaras napjával – a fölfrissülés, a biztató derű, a vigasztaló szépség, az ujra-ujra feldobó lendület.

A festője, Pechán József, már halott. Mint az ős keleti fejedelmek, kettős koporsóba van ő is temetve. Kettős sirja: a ráboruló bácskai föld és a ráboruló feledés.

Sorsunk parancsa, az életünkhöz való ragaszko­dás bús kényszere, a bennünk, szándékainkban, aka­ratunkban és cselekedetünkben parázsló vitalitás tilta­kozik az ellen az esztelen tékozlás ellen, amivel mi fáradtan és lemondással a feledés örvényébe enged­nénk beleveszni legnagyobb értékeinket. Az itt élő ma­gyarok és németek a kisebbségek útját járják. S ezen az uton, akarva-nemakarva, a nemzetiségi érdek, a faj életparancsa jelölik ki a célokat s válogatják meg az eszközöket. A fegyverek zaján, a gyűlölködés uszító jelszavain s a kenyér és kultúra éhezőinek sirámain is áthallatszik a történelmi tanitás: elszakadt népnek, egyedül járó nemzetnek a kultúra volt igazi, el nem gyávuló, el nem lankadó, örök harcos, örök diadalmas ­védője s a kulturképesség volt az élethez való jog legigazibb bizonyítéka. A fajból kiszakadt nagyok példája és emléke volt igazi bátoritója, ki nem hunyó fénykévéje a népkisebbségek harcainak. A békeszerző­dések elrendeléseinél, nemzetközi megállapodások ren­delkezéseinél s törvények és rendeletek kijelentéseinél hatályosabban, maradandóbban és diadalmasabban védték meg kis népek igazát a nagy emberek és nagy alkotások. Ők , az emlékükön fölnevelt bátorság s a rá­juk való hivatkozásban fölfrissülő s erőre kapó faji gőg törik fel újra az iskolákhoz vezető begyöpösödött uta­kat, ők harcolják ki a nyelv jussát, ők érlelik ki az összetartozandóság érzését, a sorsközösséget, ők tágítják ki a föladatok, célok és harcok tudatos egységévé s ők adják nekünk a kulturképesség megdönthetetlen jog­címét. A kisebbségek szám ára minden politikum. Min­den iskola, minden templom, minden szem nemesitett búza, minden gyárkémény, minden előadás, minden képkiállitás és hangverseny, amit nemzeti kisebbségek­hez tartozók építettek, tartanak fenn, vetettek el, nyi­tottak meg, vagy rendeznek, – harci eszközzé, bizonyí­tékká, jogcímmé, törekvéseik igazolójává válik fajtájuk küzdelmében. S ebben a küzdelemben azok a legna­gyobb jóltevői, akik példaképen és bizonyítékul mó­dot adnak a rájuk való büszke hivatkozásra. A nemzeti kisebbségek többet köszönhetnek íróiknak, festőiknek és muzsikusaiknak, mint a trianoni szerződés védelmé­nek. És mennyit köszönhetünk és mennyi termő érdeme lesz még – Pechán Józsefnek. Művészete nemcsak szépséget adott, de jogcimet s összeterelő bátorságot is az életünkhöz, a kultúránkba kapaszkodó, meg nem la­zuló s le nem fejthető ragaszkodáshoz.

Magyar szó ünnepli most a bácskai németségből kinőtt nagy festőt. Legyen ez szimbólum, programm, munkavállalás s ez a kézszoritás pecsételjen meg egy vértelen szerződést. A költő álomlátása valóra vált, a költő álomlátása ne törjön meg: a magyar és német bá­nat összetalálkozott az eszmék barikádjain – Pechán József emléke előtt.

Szubotica (Szabadka), 1923. május első napján.

Dettre János