Szerémi György emlékirataiból

ELŐSZÓ

Én, Szerémi György, Lajos király és János király káplánja, Budán laktam több mint húsz évig. Most pedig, ahogyan tőlem telik, egy levelet szándékozom írni a magyarok országának pusztulásáról. Légy tehát segítségemre kegyelmeddel, magasságos isten, abban a szándékomban, hogy egy történetet írjak főképpen a magyarok főembereiről és főpapjairól. Mert ez az édes haza szült engem; miatta siránkozom éjjel-nappal, minthogy kiskoromtól fogva gyakran megjósoltam hazám pusztulását a királyok és a főemberek előtt, de meg a nemesek és a nem nemesek között is. Mindaz, amit ezután alábbi írásomból Kedvességed megtud, engem is, már akkori jóslásaimkor, csaknem a megőrülésbe kergetett.

***

UTÓSZÓ

1.

A régi magyar irodalom legkülönösebb „írója” Szerémi György volt. Minden­képpen talányos jelenség. Műve a legellentétesebb véleményeket váltotta ki az irodalomtörténetben és a történettudományban – valójában ma sincs megnyugtató módon tisztázott helye, és megoszlanak a vélemények latin nyelven írott „levelének a magyarok országos pusztulásáról” jellegéről és ér­tékéről is.

A századvég irodalomtörténet-írása és történettudománya fedezte fel a Verancsics-hagyaték vizsgálata közben latin nyelven írott emlékiratát, és nyomban a korszak pozitivista szemlélete ihletében mintegy ki is iktatta for­rásai közül, mondván, hogy „Szerémit történeti forrásul használni és komoly számba venni nem szabad”, annál inkább nem, mert „Szerémi korának Pitavalja ugyan, csakhogy nem törvényszéki ítéletekből, nem hivatalos actákból dolgozik, s így még annyi hitelességre sem tarthat igényt, mint Pitaval”. Acsády Ignác szigorú véleménye évtizedekre megpecsételte Szerémi György művének történeti sorsát: „Verancsics Antal és Szerémi György” című hosszabb dolgo­zatában, hogy kútfői értéktelenségét bizonyítsa, már-már „hamisítónak nyilvá­nítja”, azt állítva, hogy „nem bírta megítélni a történeti igazságot”, „hanem készpénznek vett minden kósza pletykát, a műveletlen körökben keringő né­zeteket”. „Ezek érdekelték, ezek vonzották – írta Acsády –, s ezek színvonalán állanak mindazon okoskodások, fejtegetések, melyeket hozzájuk fűzött, a módszer, mellyel a cselekedetek belső okait ki akarta deríteni, s e módszernek híven megfelel az eredmény, melyet elér.” Kimondja tehát zord ítéletét is: „Nem értett sem a béke, sem a háború mesterségéhez: diplomatiához, országkormányzáshoz, közigazgatáshoz vagy hadakozáshoz ...” Acsády fentebb idé­zett véleménye befolyásolja évtizedekkel később még Horváth Jánost is, a kö­zépkori és a XVI. századi magyar irodalom történetének újrafelfedezőjét és újjáértékelőjét, aki Szerémit így jellemzi ismét csak sommásan: „Szerémi György, János király udvari káplánja, szintén nem játszott nyomot hagyó sze­repet kora történetében, de sok nevezetes eseménynek közvetlen tanúja, s hí­rek, mendemondák, pletykák érdeklődő és hiszékeny felkarolója – hogy ne mondjam: felhabzsolója – volt...”

Rehabilitációja a harmincas-negyvenes években kezdődött meg, amikor Féja Géza a „laikus vallásosság legnagyobb képviselőjének” nevezi, aki „a köz­nép morajlására figyel, s a Dózsa-forradalom kegyetlen megbosszulása után is vallja: »Quia fratres carissimi, vox populi vox Dei« (Mert legkedvesebb test­véreim, a nép szava isten szava)...”, és az ötvenes-hatvanas években tetőzött, művének 1961-es új, magyar nyelvű kiadásával – Juhász László és Székely György munkája nyomán. Székely György tanulmánya eleddig a legnagyobb elégtétel az egy évszázados igazságtalan interpretációk ellenében, amikor fel­sorakoztatva a Szerémi műve ellen szóló történészek nézeteit, a következőket állapítja meg Marczali Henrik kritikájának (Szerémi „forrásul, még ott is, hol mint szemtanú beszél, csak a legnagyobb óvatossággal, a leggondosabb kriti­kával használható”) modern kommentárjaként: „Az természetes, de nemcsak Szerémi kapcsán helyes felemlíteni, hogy középkori történetíróink sokoldalú kritikája mennyire indokolt. Szerémi lebecsülése azonban igazságtalan volt. Mindenekelőtt érdeme írónknak, hogy jól látta a XV. század derekához képest beállt hanyatlási folyamatot, megfigyelve a romlás egyes kiemelkedő állomá­sait. Mohács Magyarországa nem egy vezető politikusánál e tekintetben na­gyobb látókörű volt.”

(...)

Részlet BORI Imre Utószavából