Szerémi György emlékirata

A 1886-ban megjelent könyv hasonmás kiadása

UTÓSZÓ

Amikor 2011-ben Dudás Gyula születésének 150., illetve halálának 100. évfordulóját ünnepeltük, módunk volt kiadni a zentai születésű történész két alapmunkáját. Az egyik A zentai csata klasszikus reprint volt, míg a másik az általa szerkesztett kétkötetes Bács-Bodrogh vármegye egyetemes monográfiája CD-ROM formájában kiadott hasonmás. Az egyik elsősorban a zentaiaknak kedveskedett nem mindennapi csemegével, a másik pedig a 19. század végi bácskai történetírás kiemelkedő teljesítményének volt hivatott emléket állítani, ugyanakkor igazságot is szolgáltatni, hiszen a kutatók, illetve a helytörténet kedvelői leginkább a Borovszky-féle vármegye monográfiát szokták forgatni, ha korabeli kiadványok között keresgélnek.

Akkor nem szerepelt egyértelműen kitűzött feladatként Dudás egyéb munkáinak újbóli megjelentetése, ám két évvel ezelőtt, a Dózsa György féle felkelés 500. évfordulója közeledtével felvetődött, hogy talán érdemes lenne folytatni, mégpedig Dudás Szerémi György emlékirata című tanulmányával, egyrészt mert Szerémi írása a felkelés egyik – sok szempontból érdekes és értékes – forrása, másrészt pedig a tanulmány a történész bölcsészdoktori (phD) disszertációjaként íródott, egyfajta belépőt jelentett hát számára a tudós társadalomban. Bár a reprintet nem tudtuk a Dózsa-jubileum évében kiadni, nem mondtunk le szándékunkról, mert e második ok elég nyomósnak tűnt, még akkor is, ha nem számíthat a szélesebb közönség érdeklődésére – mint ahogyan akkoriban sem, amikor Dudás kiadta –, inkább a már említett vármegye-monográfiához hasonlóan a kor tudományos életének egyik sajátos lenyomata. Egyúttal a Dudásról alkotott képet szeretnénk vele árnyalni, hiszen korabeli tudóstársai részéről nem egyszer érte kritika, mely szerint elég szabadon bánt a forrásokkal, azok értelmezésével – tulajdonképpen tudós mivoltában bírálták! – ezért fontos számunkra megvizsgálni, hogy doktorjelöltként mennyire vette komolyan majdani hivatását.

Munkája nem teljesen előzmények nélküli, hiszen nem eredeti kézirat alapján dolgozott; Szerémi „emlékiratát” Wenzel Gusztáv adta közre 1857-ben ilyen cím alatt: Szerémi György II. Lajos és János királyok házi káplánja emlékirata Magyarország romlásáról 1484–1543. Wenzel maga is rövidebb elemzés alá vette az írást, ám bőven maradt vele kapcsolatos tennivaló, s Dudás többek között ezért választotta értekezése témájául ezt az elsősorban érdekessége miatt értékes késő középkori magyar történelmi forrást, de az is nyilvánvaló, hogy témaválasztásában valaki biztatta is erre, akinek személye azonban egyelőre ismeretlen előttünk. Nem utolsósorban Dudás témaválasztását saját származása is meghatározta: történetírói érdeklődése kezdettől fogva mindvégig a bácskai és szerémségi vidék múltja felé irányult – nem látjuk semmi jelét, hogy a nagy magyar történelmi témák, kérdések kísértésbe hozták volna, ami pedig talán nagyobb szakmai hírnevet hozott volna neki; így megmaradt „vidéki” történésznek, aki szenvedve tűrte a maga választotta sorsot, ugyanakkor viszont kereste a szenzációt, az érdekes témákat, mert ezek kutatásával, publikálásával el tudta érni azt, hogy a tudományos világ számon tartsa, ha nem is vette túlságosan komolyan, hiszen soha nem tudott bekerülni az akadémiai körökbe.

Szerémi emlékirata éppen ilyen témaként kínálkozott, hiszen olyan korszakot dolgoz fel, amely a Délvidék szempontjából különösen izgalmas, mozgalmas és sorsfordító volt, gondolunk itt elsősorban a Dózsa-felkelés, Jovan Nenad „cár” ténykedése, nem utolsósorban pedig a mohácsi csata következményeire.

Más krónikásainkhoz képest maga a szerző is színes, szokatlan egyéniség volt. 1490 körül született a szerémségi Kamancon (Kamenica), amely akkoriban szőlőművelésről ismert virágzó mezőváros, emellett a szerémségi huszita mozgalom szellemi központja. Apja Corvin János jobbágya volt, ezért alacsony származása miatt nem remélhetett látványos felemelkedést. Gyulán tanult, ahol 1508 és 1513 között kórusvezető volt, majd 1513 körül pappá szentelték. 1514 után Perényi Ferenc nagyváradi püspök káplánja, majd 1520-ban a királyi udvarba került. 1521-ben Báthori András, egy évvel később pedig Bánffy Jakab káplánjaként szolgált a Délvidéken. 1523 és 1526 között Aradon kanonok, majd II. Lajos udvari káplánja, a mohácsi vereséget követően pedig ugyanilyen minőségben Szapolyai János szolgálatába állt, s követte őt Lengyelországba. 1541- ben viszont már – a sorsdöntő pillanatokban – Budán találjuk, szemtanúja volt tehát a város török kézre kerülésének, majd Izabella királyné kíséretében Erdélybe ment. Verancsics Antal biztatására valószínűleg itt írta meg „emlékiratát Magyarország romlásáról” (Epistola de perditione Regni Hungarorum) 1545 és 1547 között. Az utolsó, róla szóló adat szerint 1548-ban a bécsi egyetemre íratkozott, valamikor az ezt követő években halt meg.

(...)

Részlet Pejin Attila Utószavából