Szennyes diadal

ELŐSZÓ

A Bácskában az 1944-es hatalomváltást követően végrehajtott véres magyarellenes megtorlások feltárásában ez idáig „fehér foltnak” számított a Szenttamáson és környékén történtek dokumentálása. Az utókornak e – lényegében objektív okokra visszavezethető – mulasztását igyekszik könyvével pótolni Pintér József helytörténész, aki az 1990-es évek közepétől kutatja a témát, és amely a szerző kitartó, aprólékos, minden mozzanatra kiterjedő kutatómunkájának a gyümölcse.

A kötet bevezető részében a szerző – széles körű szakirodalomra támaszkodva – bemutatja Szenttamás történetét a kezdetektől. A szerb–magyar együttélés neuralgikus történelmi eseményeit – mint amilyenek 1848–49 történései, a két világháború közötti, illetve az 1941 és 1944 közötti időszak – különös részletességgel tárgyalja, hiszen – nem alaptalanul – ezekben véli felfedezni a „feszültségek gyökereit”.

Rámutat, hogy a szenttamási – akárcsak az egész délvidéki – magyarságot a királyi Jugoszláviában „másodrangú” állampolgárként kezelték: a jugoszláv hatalom kirekesztette az agrárreformból, politikai jogait csorbította, de – az elszlávosítás jegyében – jelentősen korlátozta oktatási és művelődési lehetőségeit is. Ebből egyenesen következett, hogy az anyaországtól elszakított, politikailag, gazdaságilag, oktatásilag és művelődésileg ellehetetlenített, kisebbségi sorsba taszított délvidéki magyarság nem érezhette sajátjának a délszláv államot. Mindennek az lett a következménye, hogy míg a magyarságot a királyi Jugoszlávia 1941 áprilisában bekövetkező felbomlása reménnyel töltötte el, és a bevonuló honvédcsapatokat a szenttamási magyarok virágesővel, felszabadítóként üdvözölték, addig szerb szomszédaik ellenségként fogadták őket, és lőttek rájuk. A szerző részletesen tárgyalja 1941 áprilisának szenttamási eseményeit különös tekintettel a honvédcsapatok bevonulása során történt súlyos atrocitásokra, amelyeknek számos katonai és polgári áldozata volt mindkét szembenálló fél részéről: megnevezi a résztvevőket és rámutat azok szerepére. Amint a későbbiekből kiderül, 1944 őszén döntően ezek az 1941-es események nyomták rá a pecsétet a szenttamási magyarság sorsára, és vezettek számos ember kínhalálához.

Az 1941-es eseményekhez hasonló aprólékossággal tárgyalja az 1944 őszén bekövetkezett történéseket is. Miután a szovjet Vörös Hadsereg átlépte a Tiszát, és birtokba vette a bácskai Tisza mentét, Óbecse és Szenttamás között a frontvonal bő egy hétre megmerevedett: a szovjetek erőt gyűjtöttek, hogy tovább folytassák az előrenyomulást. A hadköteles szenttamási férfiak zöme már október elején bevonult, az október 8-át követő egy hét volt az az időszak, amelyet még az itt maradottak kihasználhattak a menekülésre. A szerző jól érzékelteti a szenttamási magyarokra nehezedő „menni vagy maradni” súlyos döntési kényszert, a családok vívódását: elhagyni a birtokot, és menni a bizonytalanba, vagy maradni, és várni a bizonytalant. Egyértelmű volt, hogy azok, akik bármiben vétkesnek érezték magukat a szerbséggel szemben, a távozás mellett döntöttek – ebből következik, hogy a településen maradottak zöme nem követett, nem követhetett el semmilyen bűncselekményt szerb szomszédai ellen!

A könyvnek ebben a részében már felbukkannak a felbecsülhetetlen értékű visszaemlékezések, amelyek a kézirat kétségtelenül legfontosabb, legtöbb új információt hordozó részét képezik. Nem egyszeri interjúkról van szó, hanem szerkesztett tanúvallomásokról, amelyek végleges változata többszöri beszélgetés, adatközlés során alakult ki. Ez azonban nem csökkenti értéküket, ellenkezőleg!

A többszöri megnyilvánulás, az elbeszélő és a riportalany között kialakult rutin és bizalom lehetővé tette olyan emlékek felszínre hozását is, amelyekre az emlékező az első körben még nem volt teljesen felkészülve: a sokadik beszélgetésre pedig már elérkezhetett a felszabadult kibeszélés katarzisának fázisába. Ez lehetővé tette azt is számára, hogy egyes eseményeket újra felelevenítsen, és pontosítsa azokat.

A visszaemlékező tanúk zöme az 1941 és 1944 közötti időszakban fiatalkorú vagy fiatal felnőtt volt, aminek következtében az átélt megrázó események elevenen beléjük rögződtek, és egész életükre rányomták bélyegüket. Az elszenvedett testi-lelki megpróbáltatások traumája – hiszen az elbeszélésekből tudjuk, hogy a vérengzés túlélői is szenvedtek! – következtében, továbbá a kommunista hatalom diktálta kényszer következtében évtizedekig hallgatniuk kellett: erről a témáról hallgatni kellett, és csak a némaságba burkolódzás biztosíthatta létüket. Nem volt ez könnyű, sőt kifejezetten idegtépő lehetett, hiszen szüleik, rokonaik, barátaik, ismerőseik gyilkosaival, akik közül többen az akkori társadalmi rendszer „kiemelkedő” tagjaivá váltak, nap-nap után találkoztak, és – a testvériség–egység hamis jegyében – együtt kellett élniük!

A visszaemlékezésekből/tanúvallomásokból egyértelműen kiderül, hogy a Szenttamáson és környékén elkövetett magyar- és németellenes véres cselekményekben – a többi vajdasági településhez hasonlóan – a helyi szláv lakosság is kiemelkedő szerepet vállalt részben felbujtóként/szervezőként, részben végrehajtóként. A dolog pikantériája, hogy az elkövetők többsége mint „harcos”, az elkövetkező negyvenöt évben a jugoszláv önigazgatású szocialista társadalom megbecsült, érdemes polgárává vált, de a rendszerváltásnak keresztelt „módszerváltást” követően sem kellett számot adni cselekedeteikről…

Ezért is érthető, hogy a tanúk közül többen – saját és családjuk biztonságát szem előtt tartva – arra kötelezték a történetüket lejegyző helytörténészt, hogy azt csak haláluk után hozhatja nyilvánosságra: sajnos több esetben ez a pillanat is elérkezett – immáron ezek a visszaemlékezések is napvilágot láthatnak…

A tanúvallomások hitelességét és értékét növeli, hogy azok az elbeszélt események zöménél, amelyek levéltári adatok alapján is leellenőrizhetőek, egybecsengenek: átfedik vagy kiegészítik egymást. Az elbeszélt történetekből a barbár és brutális rendszer okozta tragikus emberi sorsok tömkelege rajzolódik ki, az emberi együttérzésre és szolidaritásra szinte alig van példa.

A tanúvallomások pozitívuma az is, hogy legtöbb esetben nem korlátozódnak csupán 1944 eseményeire: a történetek általában képet adnak a két világháború közötti, illetve az 1945 utáni időszakról is – ezzel pedig sokkal árnyaltabb képet kapunk a XX. század első felének Szenttamáson lejátszódott eseményeiről.

A szerző a tanúvallomások és a számára elérhető levéltári források alapján összeállította a szenttamási magyarság tragikus sorsáért felelősnek minősíthető személyek névjegyzékét is.

Végezetül – mint esszenciát – a begyűjtött adatok alapján összeállította a szenttamási és környékbeli magyarság II. világháborús emberveszteségeinek névjegyzékét. Ez a névsor a szenttamási és környékbeli magyarság nemzeti önazonosság-tudatának fontos elemét képezheti, hiszen nem az hal meg, akit eltemetnek, hanem akit elfelednek. Ezzel pedig Pintér József helytörténész tett róla, hogy az 1944–45-ben ártatlanul elveszejtett nemzettársainknak, ha csak virtuális formában is, de méltó emléket állítson.

A polgári áldozatok mellett számba veszi a katonaként, illetve különböző fegyveres testületek, hadseregek tagjaiként elesetteket/eltűnteket, de közli a meghurcolt, valamint elmenekült magyar és német nemzetiségű polgárok névjegyzékét is.

A névjegyzékek nem teljesek, és valószínűleg nem is tekinthetők véglegesnek, de egy további – főleg levéltári forrásokon, anyakönyveken, bírósági iratokon alapuló – kutatás „nyersanyagát” képezhetik, melyek során pontosítani lehetne a rajtuk szereplő emberek személyazonosságát. Erre annál inkább is szükség van, hiszen több esetben kettős, esetleg hármas névazonosság jelentkezik, amit a szerző jelez is: ez azonban nem zárja ki azt, hogy külön-külön személyekről van szó.

Pintér József helytörténész Szenttamás, Turja és Nádalja 1944–45-ös történetét bemutató könyve – noha lényegében csak erre kíván szorítkozni – túlmutat a témán: történelmi távlatba helyezi a vizsgált eseményeket, és ezzel sokkal szélesebb, aprólékosabb képet ad 1944–45 szenttamási történéseiről.

A kötet – köszönhetően az idejekorán begyűjtött és lejegyzett tanúvallomásoknak – olyan fontos adatokat és információkat hordoz, amelyek alapjait képezhetik egy későbbi, tudományos igényességű levéltári kutatásnak.

Molnár Tibor