Szabó megállt

Ezeket a mondatokat, miközben fennhangon olvassa, hogy ily módon nyelve hegyén is próbára tegye őket, banalitások végtelen sorának érzi, és egy olyan költő másodosztályú, édeskés giccsének, aki kénytelen-kelletlen ismeri be, hogy a mondatok, amelyeket hetekig fogalmaz és fűz kisebb-nagyobb versszakokba, amelyeknek az egykor és ma is szeretett nőről szóló lehető legfennköltebb ódává kellene összeállniuk, csupán az irodalom teljes és végérvényes csődjéről szólnak. A düh nem szárnyal, ahogyan a szenvedés sem, jut el egy napon a gondolatig, a szerelem viszont igen, miközben ő még mindig az A. szenvedése és túlontúl rövid élete miatti dühből ír.