Szabadkai karnevál

ELŐSZÓ HELYETT

Januártól októberig: ennyi volt apám lázas ifjúkori vándorlásaiban – vidéki redakcióról vidéki redakcióra – a szabadkai stáció. Januártól októberig: egy tél, egy tavasz, egy nyár; az ősznek már nem is volt benne helye; legfeljebb annyi, hogy szeptember 16-án – búcsúzóul – még elbúcsúztatta, a kor és a kedvelt műfajában, játé­kos szomorúságú bökversben a távozó, az eltávozott palicsi nyarat, a „bezárult szezont”, belelopva a maga bú­csúzásának könnyed melankóliáját is. Hogy „a sok szép palicsi karrier”-rel együtt véget ért az ő (a jelek szerint ugyancsak „szép”) szabadkai újságírói karrierje is. Vá­ratlanul érkezett; mint mindenhova; még váratlanabbul távozott; mint mindenünnen. Nyughatatlan volt. És szen­zációéhes; a szónak nem a mára triviálissá fakult értel­mében, hanem az eredeti, század eleji, friss, „modern” jelentésében, amely még Rimbaud híres, új érzületet és új költészetet teremtő verseimétől – Sensation – kapta fedezetét. Új benyomásokat, új élményeket akart. Ha már az ősi hagyománytiszteletükben értetlen szülők ál­tal – épp ezért az újnak e lázas, „bohém” és művészi hajszolásáért – kitagadott szegény fiúnak nem adatott meg a vele egyivású, egyszerre induló, más nyugtalan fia­talok (például legközelebbi barátja és társa, Kosztolányi) előtt nyitva álló világlátás, külföldi tanulmányút, a kis hazát avatta világgá; körös-körül bejárta, mintegy „be­élte” a vidék városait, ahol az új szellem, a század „mo­dern” szelleme éledezett, amelyért szerelmesen rajon­gott. Jelképe a nagy utak illúzióját nyújtó gőzös volt:

...Vonaton ülni... ifjan... gondtalan –

fantáziának szent szenzációja –

indítja addigi életútját összefoglaló „lírai pamfletjét”, a Nyitott könyvet 1916-ban. És mindhárom részét, hiszen mindegyik a nyugtalan távozással, az új szenzációk állí­tásával ér véget, a vonat szinte rímként visszatérő képé­vel fejezi be:

És éjjel már elvitte őt a gőzös...

– * –

Újra vonatra ült, mely lágyan hintáit...

– * –

s ő hátradőlt a Pullmann bársonyán...

Szabadkára Pest, Fiume, majd újra Pest, Szeged és megint Pest után érkezett. De ide, úgy látszik, a szoká­sosnál is nagyobb, bensőségesebb várakozással. ,.A föl­det megjárt férfi” (aki ugyan még sose lépte át hazája határát) a már többször megízlelt és kiköpött újságíró­ robotot itt különös „kedvteléssel” végezte: ezt tanúsít­ják emlékező szavai a Nyitott könyvben, még inkább e most először összegyűjtött hírlapírói termése a Bácskai Hírlap hasábjain, méghozzá mindenfajta hasábján, a po­litikai vezércikktől a Vasárnapi riporton keresztül a Na­pi hírekig és aktuális rigmusokig, közben gazdagodó írói munkásságából is itt közölve a javát, versek és novellák mellett nem utolsósorban Baudelaire Utazásának, a mo­dern költészet e Magna Chartájának első magyar for­dítását.

Törvényszerűnek látszik tehát – bár ettől nem ki­sebb az érdem, Dér Zoltáné, aki már eddig is annyit tett a Vajdaság magyar irodalmi múltjának és jelené­nek feltárásáért, és Zsoldos Sándoré, apám életművének újdonsült ifjú kutatójáé –, hogy csaknem háromnegyedszázad múltán éppen Szabadka fedezi föl először és teszi hozzáférhetővé Somlyó Zoltán mindeddig teljes homály­ban lappangó publicisztikai munkásságát. Az odatartozás okán. Hiszen, mint ahogy váratlan érkezése után közvet­lenül írja, első cikkében, az alsódomborúi fatelepen fel­nőtt fiúcska számára az első megálmodott és megállított „nagyvilág” a közeli s mégis elérhetetlen Bácska volt,a legközelebbi nagyváros Szabadka (amely persze, ekkor­ra már, Pest és Nagyvárad után kisvárossá vedlik). A „ragyogó gyerekálom” tehát, mint annyiszor, mint csak­nem mindig, a megvalósulásban a „színes képzeletmező”helyett a csalódás kopárabb mezejévé változik, a „sokfiatal késés” egyikévé. De a kisvárosi valóság nem kevés­bé lesz izgalmas és vonzó az ifjú költó és újságíró szá­mára, mint a „nagyvilági” vágyálom volt. A vidéki újság­író álarcában folytatott nagyvilági kalandozásainak leg­otthonosabb és legtermékenyebb állomása – ezt bizo­nyítják az itt következő írások – Szabadka lesz és marád, „hol fojtó por száll az idők szaladtán / és sűrűbbek a borok és sörök”. Mert itt egyszerre nézi a világot régi és új szemléletével, a vágyakozás és a tapasztalat egysé­gében, „gyerekszemmel és férfiaggyal”.

Ennek a szabadkai kötetnek jogos és nagy érdeme – többek között –, hogy először leplez le, a szövegfel­tárás erejével, egy irodalmi s immár irodalomtörténeti legendát. Egyikét azoknak a számosoknak, amelyek Som­lyó Zoltán életét és művét még a legközelebb állók és a legmegértőbb kritikusok és barátok részéről is minded­dig kísérik és kísértik. Még költészetének hívei, sőt bíz­vást mondhatni, „szerelmesei” (García Lorca hirdette, hogy a költőknek nem hívekre, hanem szeretőkre van szükségük) is szinte egymástól veszik át, készen és kriti­kátlanul, a tetszetős, ám – itt az eleven cáfolat – oly helyt nem álló szentenciát, amely szerint Somlyó Zoltán oly elrendelten és kizárólagosan volt költő, hogy a vers egyetlen számára méltó kifejezésformáján kívül soha semmi máshoz nem nyúlt. „Költő volt, csak költő, sem­mi több”, írja Karinthy; „Csak verseket írt”, így Kosz­tolányi; „egész életében soha más nem volt, csakis költő... ő még egy cikket sem volt hajlandó megírni so­ha”; Füst Milán. Ha meggondoljuk, hogy ezeket a feltét­len szentenciákat legközvetlenebb barátai, legjobb isme­rősei, magasztalói és védelmezői mondták róla, elképzel­hetjük, milyen félreismerések és félreértések kísérték egész életében – és persze, hatottak vissza is rá. Ez az elsőül megjelenő szabadkai kötet, s nemsokára majd a teljes publicisztikájából készült válogatás, kései, de an­nál meglepőbb fogalmat adhat erről. Arról is, hogy nem ez az egyetlen alapvető félreértés körülötte. Csak még egyet, amire éppen a szabadkai cikkek e gyűjteménye hívta fel az én figyelmemet is. Hogy még költészetének az a sokat, ugyanennyit emlegetett végső „spontaneitása”, öntudatlansága, csupán zseniális felvillanásokra épült szikrázása se igaz. Most, e kis előszó írása közben tuda­tosult bennem, milyen meggondolt (vagy ösztönös, alap­jában mindegy) szerkezeti elemként felel egymásra, mintláttuk, a Nyitott könyv legfőbb szemléleti tartalmát egy­befoglaló vonat-motívum háromszoros visszatérése az egyes részek kádenciájaként. S még e szabadkai újság­írói cikksorozat is mintha előre és eleve (a valóságban természetesen sorsa folyamatos tudatosítása által) meg volna komponálva: bevezetésként a Napi hírekben bejelentett nosztalgikus megérkezésével, s egyik utolsó köz­leményként a bezáruló palicsi szezont elbúcsúztató bökversben a saját búcsúzásának egy groteszk – csak a be­avatottak számára szóló – rímbe foglalt nosztalgiájával,ahol utolsó (csak betűjeles) aláírását is beleépíti a szö­vegbe:

Palicson minden szerteomló,

nem ír róla több krokit:

(s–ó.)

S még csak annyit, hogy e kis kötet – sok egyéb mellett – tartalmazza a fiatal Somlyó Zoltán költészet­felfogásának legtömörebb foglalatát is, egy ugyancsak máig ismeretlen novellájában:

„Így van értéke a verseknek, ha beigazolódnak és magunk előtt idők múltán fehérruhás szenteknek tűn­nek fel, reszkető éji látomások. Így van értéke a versek­nek, és így vannak igaz versei az életnek...”

SOMLYÓ GYÖRGY

***

UTÓSZÓ

SOMLYÓ ZOLTÁN SZABADKÁN

A száz évvel ezelőtt született Somlyó Zoltánt a Nyugat­-nemzedék költőjeként tartja számon az irodalomtörténet. Nem tartozott a legnagyobbak közé, egyenetlen művet ha­gyott maga után. Az akadémiai irodalomtörténet ötödik kö­tetében Komlós Aladár ezt írta róla: „Értékes vonásai ugyan­is elmerültek a divatos mélabú szó-özönében, az »átkozott költő« magatartása, a bohém szegénység friss képei és az őszinte erotika a szokványos halálhangulattal keveredtek, s a Kosztolányitól átvett művészi pasztelltónusokból kiríttak a banalitások, üres sortöltelékek, pontatlan jelzők. Csak leg­szebb szakaszait jellemzi, amit Devecseri ír róla, hogy »hunytszemű, biztosléptű kötéltáncosként sétál a banalitás örvényei felett«.” (424.) Azt azonban Komlós is elismeri, hogy később, ahogy a szimbolizmus sejtelmességeiből kibontako­zik, s élete valóságos eseményeit érleli verssé, sokszor „ér­zékletes, friss és művészi”. (Uo.) Ha igaz, hogy a költőt csúcsai minősítik, akkor Somlyót nagyon érdemes olvas­nunk, mert vegyes termésében felejthetetlen tisztaságú da­rabokra bukkanunk. Kosztolányit például a Hajnali imád­ság tartotta fogva évtizedeken át, magunk Az ember össze­húzza jól magát!... megejtő líráját hívnánk tanúskodni, ha kellene, de hivatkozhatnánk a Nyitott könyv anyegini vará­zsára is, mely az életrajz objektív mozzanatait szövi át olyan természetes melankóliával, bölcsességgel, s alakítja annyi remek leleménnyel, hogy a maga nemében bízvást mondha­tó kivételesnek.

(Részlet Dér Zoltán utószavából)

A századelő magyar költészetének egyik legeredetibb, legvonzóbb alakja volt Somlyó Zoltán. Volt benne valami önveszejtő szerte­lenség. A bohém életforma nagy kockázatait, a hullás veszélyeit nem kerülve égett és éne­kelt. Szoros barátság fűzte Kosztolányihoz, akinek emlékeiben a „koldus-függetlenség”, a láz, a nem latolgató szenvedély példájaként élt. Verseit is így írta, átengedve magát az őszinteségnek, a tilalmas érzések kibeszélésére kényszerítő ihletnek. Spontaneitása, ter­mészetessége melegséggel járja át verseit. Ezekben a versekben sokszor a mi vidékünk arca, a bácskai, a szabadkai élmények ölte­nek alakot. Somlyó Zoltánt ugyanis erős szá­lak fűzték városunkhoz. Túl azon, amit szá­mára Kosztolányi barátsága jelentett, Som­lyó 1911. január 14-étől október 1-éig váro­sunkban a Bácskai Hírlap újságírójaként dol­gozott. Az a 172 cikk, melyet itt írt, a 400 lapnyi szöveg a korabeli Szabadka művelő­déstörténetének része, bennük a város és a modern magyar irodalom ismerkedésének, súrlódásának érdekes dokumentumait be­csülhetjük. Szerves része ez a munkásság Somlyó életművének is, a költő verseken in­neni és verseken túli megnyilatkozásainak gazdag és tanulságos tárháza. Arról, hogy milyen szerepben és hogyan létezhetett 1911 táján egy modern, helyét kereső költő, ezek az írások rendkívül sok információt kínál­nak. E gazdag termésnek gyűjteményünk csak a felét tartalmazza, de a szerep lénye­géről talán így is árnyalatos kép áll össze be­lőlük. A költő fia, Somlyó György, aki köny­vünk bevezetőjét írta, segít bennünket, hogy ezt a szabadkai újságírót egy teljesebb kép összefüggéseiben láthassuk.