Szabadka városközpontjának dendroflórája

ELŐSZÓ

Hányszor állunk meg egy gyönyörű ház, egy kerítés, egy mestermunka előtt? Megcsodáljuk, gyönyörködünk benne, a turisták pedig le is fényképezik. Ha egy-egy jelentősebb épület elkészül, átadnak egy üzletet, az bekerül az újságba, gyakran még fényképet is közölnek róla. De észrevesszük-e odakinn, a természetben, hogy a növények lágyan mozgó szárán, vagy árnyas lombú fák ágain is vannak mesterművek? Rendszerint elmegyünk mellettük, gyakran lecsapott fejjel, szinte tudomást sem veszünk róluk. Mikor jelent meg legutoljára írás vagy fénykép fáinkról, bokrainkról? A félméteres császárfa-virágzatról, a védelem alatt álló piros vadgesztenye virágzásáról, a közel 2 méteres pálmaliliom füzérjéről? Az említett gesztenye már csak azért is megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, mert oly beteg szegény, hogy az élénk forgalom termelte kipufogógázok és az aknázómolyok tevékenysége nem sok jót hoz számára. Ráadásul csak egy van belőle. Több egykénk is van! Miért hagyjuk őket észrevétlen?

Számtalan alkalom adódik arra, hogy a várost járva felfigyeljünk annak élővilágára. Előbb az állatokat vesszük észre, mert azok mozognak, olykor még kellemetlenséget is okozhatnak. Habár a növények mind egyedi mind összhatásukban szívet melengetők lehetnek, gyakran távol állnak tőlünk. Vajon hány szabadkai gyönyörködött egy-egy virágzó fában, a tűztövis gazdag termésében? Vajon hányán bújócskáztak az ostorfa októberi aranyszínű lombja közt eltűnő Városháza-toronnyal? Természetes számunkra, hogy léteznek, és itt be is fejeződik érdeklődésünk irántuk.

Ha „történik” valami a városban - ha kivágnak egy-egy fát -, akkor felemeljük a fejünket (St. Teréz és Fasizmus áldozatainak tere-rendezése, Kiserdő felújítása), talán az fáj a legjobban, ha egy öreg ostorfát vágnak ki. Mert ez is megesik - legutóbb a Városháza déli sarkán vágtak ki másfél óra alatt egy bő 100 éves fát. Tövön. Mi kerül a helyére? Semmi. Mert nem kerülhet oda, ott az öreg fa töve. De nézzünk szét a városban! Ne csak a központban! Az utóbbi években hány új fával pótolták a régieket? Állítólag még érvényben van az a rendelet, amely szerint csak abban az esetben szabad közterületen fát kivenni, ha azt pótolják is. Ami még aggasztóbb: mi lett/lesz a sorsa az elültetett facsemetéknek? A Cirill és Metód park nyugati tisztására 18 juharfát ültettek a tavasszal. Kettő még él...

Tudjuk-e, hogy a sok kínai bóvli mellett városunkban sok igaz érték is van: a boglárkacserje, a császárfa, a ginkgo, a papíreperfa és sorolhatnánk tovább - Kínából származik. De még az őszibaracknak is van köze ehhez az országhoz. Igaz, a kiirthatatlan, folyamatosan megújuló és terjedő bálványfa (helytelenül ecetfának mondjuk) is Kínából jutott el hozzánk.

Ha kötetünkkel sikerül felkelteni a tisztelt Olvasó kíváncsiságát szűkebb környezete iránt, akkor már nem volt hiábavaló a szerző munkája és fáradozása. Ha viszont még meg is tanulja néhány fának a nevét, esetleg nem közömbösen megy el mellette, akkor már a szerző, mint tanár is elégedett lehet. Mert az iszonyatos információáradatban a tv-műsorokból, az internetről sokat megtudunk. Csak még a városjellegzetességének, az ostorfának se tudja a legtöbb szabadkai a nevét. Pedig velük - és nem csak az ostorfákkal - nap mint nap találkozunk, régi ismerőseink kellene, hogy legyenek. Milyen lakosok vagyunk mi, ha azoknak az ismerősöknek, akik (amik) mellett évtizedek óta elmegyünk, se nevüket, se igényeiket nem ismerjük?

Úgy, ahogy nekünk van személyazonossági igazolványunk, úgy a növényeknek is van. Minden fajnak jellegzetes a koronája, a magassága, levele (nagysága, alakja, széle, levélnyele, színe, szőrössége), virága, illata, termése. Nevük is van. Akinek éles a szeme, az már messziről felismeri a megfigyelt növényt, amely ismerősként üdvözli az arra haladót.

De a növények nem csak barátaink, nem csak dekorációk. Az üzlettulajdonosoknak és alkalmazottaiknak gondot jelentenek a lombhullatók, mert előbb a lehullott virágokat, utána a leveleket kell naponta akár többször is összesöpörni.

Mások a tájidegen növényfajokat kifogásolják. Igen ám, de ha tudjuk, hogy mi a tájidegen, tudjuk-e, hogy mi az őshonos és a honos? Az örökzöldek nem őshonosak, sem pedig a könyvünkben ismertetett legtöbb lombos faj. Mert a mi vidékünk - éghajlati adottságai miatt - nagyon szegény honos fafajokban. Fél kezünkön összeszámolhatjuk őket: fehér nyár, kocsányos tölgy, magyar kőris, mezei szil és az egybibés galagonya. A magyar kőris csak mutatóban van...

Szabadka, 2012 októbere A szerző

Czékus Géza Kishegyesen született 1953-ban. Okleveles biológus, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar egyetemi rendes tanára, dékánhelyettese és tanszékvezetője. 19 könyvet, 5 feladatlap-gyűjteményt adott közre a mintegy 300 szakdolgozat és tudományos munka mellett. Ezek közül kettő monográfia. 13 kötet szerkesztője. Embertani és módszertani publikációi mellett növénytani írásai is jelentek meg. Elsőnek közli öt növényfaj szabadkai előfordulását. Ezek közül egy Szerbia flórájában is új adat.