Szabadka képzőművészete

ELŐSZÓ

„Ebben a korszakban, amikor az ember előkészületeket tesz, hogy elhagyja planétánkat és kilépjen a világűr végtelenségébe, jó lenne, ha a történelem rábírná, hogy elgondolkozzon az elmúlt évszázadokon megtett saját pályájáról.” Ezeket a sorokat René Maken, az UNESCO vezérigazgatója írta le Párizsban 1962-ben, a History of Mankind című kötet bevezetőjében.

Hiszem, hogy ez a gondolat lényegében egy szűkebb közösség jelenére és múltjára – egy város képzőművészeti múltjának kutatására – is vonatkoztatható. Egy viszonylag elmaradt környezet önbecsülése és távlatának víziója sem képzelhető el a múlt objektív föltárása nélkül. Az ilyen munka elvégzésének természetesen vannak konkrétabb, kézzelfoghatóbb indítékai is. Elhatározásom, hogy tovább folytatom az évekkel előbb megkezdett kutatást és megírom Szabadka képzőművészeti jelenségeinek teljes, átfogó történetét a legrégibb időktől egészen az utóbbi évekig, nehezen és hosszú töprengés után született meg. Mert ha annak idején – a történetek közepébe vágva – a két háború közötti időszak feldolgozását egyebek között nosztalgikus élményekkel és a művészeti élet „hőskorával” okoltam meg, ilyen szempontok a legújabb és legrégibb idők tekintetében nem jöhettek számításba. Indítékaim ezúttal egészen más gyökerekből eredtek.

A két háború közötti időszak feldolgozásának folyamán foglalkoznom kellett a múlttal; ez már bizonyos betekintést igényelt az első világháborúig terjedő korszak jelenségeibe. Később, amikor Oláh Sándor életét és munkásságát kutattam a Kékfátyolos világ című monográfiámhoz, ismét kénytelen voltam a múlt felé fordulni, ha szűkebb szempontokat vehettem is csak figyelembe. Tehát kétszer is vissza kellett térnem a múlt század végének és századunk elejének, valamint az utóbbi évtizedeknek képzőművészeti történéseihez.

Ez bizony még akkor is nagy kísértés, ha munkámban csak önmagam erejére támaszkodhatom, éppen úgy, mint említett könyveim megírása folyamán. És ha már kialakul a régi idők mozaikja, miért álljak meg félúton, miért ne folytassam a legutóbbi évtizedek igazán izgalmas képzőművészeti eseményeinek föltérképezését, miért ne kísérelném meg Szabadka teljes képzőművészeti monográfiájának megírását? Ilyen kérdéseket tettem fel magamnak – és miután több kritikustól és jelentős magánszemélyektől is biztatást kaptam, megkezdtem a kutatást.

Tervem megvalósításakor nem vettem figyelembe azt a kérdést, hogy könyvem mennyiben lesz tudományos mű. Munkámat, mint a szülővárosát megbecsülő, a képzőművészetet tisztelő és ezen a téren nem csekély tapasztalatokkal rendelkező íróember végzem. Stílusomon és módszereimen alig változtatok, továbbra is érthetően és áltudományos okoskodást mellőzve szólok az olvasóhoz. Hiszem azonban, hogy törekvésem eredményei így is jó szolgálatot tesznek a város művelődéstörténetének és egy szűkebb, de lényeges ágazata, a képzőművészeti élet iránt érdeklődő nemzedékeknek. Éppen úgy, amilyen tisztelettel vettem én kezembe azokat a kisebb, sőt csekély jelentőségű forrásmunkákat is, amelyeket annak idején – szakemberek hiányában – értelmes és jó szándékú írók és publicisták hagytak hátra az utókornak.

Az íróemberek merészsége, hogy művészettel foglalkozzanak, hogy művek, valamint művészeti ügyek megvilágítására és elemzésére vállalkozzanak, egyébként sem új jelenség. Erre utalnak dr. Milan Savić publicista gondolatai, aki 1913-ban Aksentije Marodić festőről szóló beszámolójában a következőket mondta: „Az író arra kényszerül, hogy beszéljen a művészről, mert a festő csak akkor veszi kezébe a tollat, ha aláírja tiszteletdíjának elismervényét.” Ez alapjában véve ma is időszerű megállapítás, még akkor is, ha azóta műtörténészek több nemzedéke és nem egy írással is foglalkozó művész jelentkezett. Mert a sok fáradságot igénylő, hosszadalmas kutatás és nagyobb lélegzetű művek megírása ma sem mindegyikük kenyere. Vallom, hogy csak a munka, illetve annak eredménye az egyedüli reális értékmérce.

Hogy vállalkozásom mennyire sikerült, annak megítélését már az olvasóra és nem kis mértékben a kompetens kritikusokra bízom. Ki kell hangsúlyoznom, hogy könyvem szerkezeti fölépítését nem csupán az én elképzelésem, hanem a felölelt korok anyaga is meghatározta.

Végezetül kötelességemnek tartom, hogy ezúton is köszönetét mondjak azoknak a személyeknek, társadalmi és egyházi intézményeknek, akik, illetve amelyek munkámban segítettek. Nélkülük képtelen lettem volna kötetem anyagát felkutatni és összegyűjteni.

A szerző

***

A SZERZŐ UTÓSZAVA

Miután a könyv történeti része befejeződött, úgy érzem, magyarázattal tartozom, miért éppen az 1972–1973. évet választottam felső időhatárnak.

Szabadkán a képzőművészeti tevékenység a hetvenes évek elejéig intézményesedett. Ezek munkájának tartalma és formája állandósult, kissé talán meg is kövesedett.

A második világháború utáni korszakban létrejött különböző csoportok, melyek sokban hozzájárultak a képzőművészeti élet fellendítéséhez, egymás után oszlottak fel, míg számuk végül minimálisra csökkent. A nagy lendület a tárgyalt korszak végéig mind az intézmények, mind a csoportok munkájában lelassult, részben teljesen eltűnt.

Végül, de nem utolsósorban az alkotók sorsa is kihatott a bekövetkezett változásokra. A háborút követő években Hangya, Oláh, Jenovac és Dejanović, valamint néhány kiváló amatőr fémjelezte a város képzőművészeti életét. Később Almási, Petrik és a fiatalabbak, Sáfrány, Szilágyi, Vinkler, Dević, Torok és Kalmár kerültek előtérbe. Hangya már 1947 elején nem élt Szabadkán, később Jenovac is elköltözött, majd meghalt. Oláh is megbetegszik és távozik az élők sorából, őt Vinkler követi tragikus körülmények között, fiatalon. Sáfrány éppen ebben az időszakban válik munkaképtelenné, hogy hosszú és súlyos betegeskedés után örökre eltávozzon közülünk. Mihajlo Dejanovićot elhatalmasodó betegsége szintén képtelenné teszi komolyabb művészi aktivitás kifejtésére. Néhány kiemelkedő nem hivatásos művész végleg leteszi az ecsetet. Ez több, mint amit egy Szabadka nagyságú város következmény nélkül elviselhetne. E veszteségek már magukban indokolttá tennék, hogy egy korszakot lezártnak tekintsünk.

Az élet természetesen nem állt meg. Azok, akik megmaradtak és itt maradtak, valamint az akadémiákról hazatért képzőművészek újabb nemzedékei tovább folytatják a munkát. Az ő jelenlétük már a város képzőművészetének jövőjét jelzi. Működésük jellegét és eredményeit azonban majd a később jelentkező krónikások fogják ismertetni és értékelni.