A Szabadka–Horgosi-homokpuszta természetes flóraképe és megőrzésének kérdései

A mutatókat Kiss Dezső állította össze

A térképet Mertel Mihajlo, a grafikonokat dr. Czékus Géza készítette

Az angol nyelvű összefoglalót Kiss Éva fordította

ELŐSZÓ

A Szabadka–Horgosi-homokpuszta természetes flóraképe és megőr­zésének kérdései Sturc Béla (1914–1994) munkásságának összefoglaló műve. Megjelentetett munkái közül ez a legterjedelmesebb és a legát­fogóbb is. Részben irodalmi adatok, részben pedig fél évszázados te­repjárása, terepismerete alapján állította össze. Az első idevonatkozó publikációktól (1800) kezdve 1994-gyel bezárólag, a számára ismert dolgozatokban, tanulmányokban előforduló adatokat rendszerezte és tette közkinccsé. Dr. Bózsa Pál szakvéleményéből idézünk: „... A Sza­badka–Horgosi-homokpuszta florisztikai szempontból Észak-Bácska egyik legjelentősebb, legspecifikusabb vidéke. Növényvilágának isme­rete és megőrzése nemcsak a szakemberek, hanem a nagyközönség feladata is. Bemutatása csakis olyan embert illet meg, aki bejárta a terület zegét-zugát, és hosszan tartó kutatásai folyamán felismerte és feltárta növénykincseit. Dr. Sturc Béla, a szerző, erre a leghivatottabb. Nagy szakmai tudásának, több évtizedes terepmunkájának koronája ez a mű. Tudományos elemzései, kritikus megjegyzései, komplex ökoló­giai meglátásai, a terület megvédésére és tervszerű alakítására vonat­kozó javaslatai külön jelentőséget adnak munkájának...” A természetes erdők, rétek maradványaira már csak kisebb szige­tek formájában akadunk. Ezek is főleg antropogén hatások alatt áll­nak: új erdőket telepítettek, csatornázás, partszabályozás ment végbe, a homokon új gyümölcsösöket létesítettek, nagyarányú kemizálás tör­tént a mezőgazdaságban, megkezdődött a kőolaj-kitermelés, víkendtelepek alakultak, fokozódott a levegő, a talaj és a víz szennyeződése, a taposás és a szemetelés a környező erdőkben – hogy csak a legfonto­sabbakat említsük meg. A változásoknak florisztikai, faunisztikai, öko­lógiai és biológiai következményei lettek. Megállíthatók-e ezek a nega­tív változások? – tette fel a kérdést a szerző. A bemutatott 301 növényfaj mind azt bizonyítja, hogy ha a természetvédelem nem lesz elég gyors és hatásos, visszafordíthatatlanul megváltozik majd a vidék növényállománya, és ez a lista belátható időn belül jelentősen kibővül. Ez a borús előrejelzés cseng ki a sorok közül: „...előfordulása ma lehet­séges, de kevésbé valószínű (terebélyes harangvirág, 1974)”; „...egy diá­kom herbáriumából (piros madársisak, 1951)”; „...a vasúti töltés lejtő­jén mindössze két példány (sarlóboglárka, 1951)”; „...a Szelevényi-erdő pereméről eltűnt (közönséges szemvidító, 1974)”; „...az említett rétet 1974-ben felszántották, azóta nem akadtam rá (kígyónyelv, 1973)”; „...a fenti lelőhely ma már elveszítette eredeti képét, a növény innen eltűnt (árokvirág, 1959)”; „...az 1960-as években még bőven volt belőle, gyönyörű színfoltja volt a határövezetnek, de sajnos az évek folyamán száma csökken, hagymástól kiásva a piacra viszik, egyes terü­leteket felszántottak, tehát léte végveszélyben van (egyhajúvirág, 1963,1973)”. Környékünk növénytakarójának leépülését hűen szemléltetik a fenti sorok. Sturc Béla felsorolta a legnagyobb veszélyforrásokat, de a (várható) következményekre is kitért. Nevezetesen: azt a 178 fajt is bemutatta, amelyekért ebben a könyvben is kiált és kiállt, megkongat­ta a vészharangot. Sturc tanár úr igazi pedagógus volt. Tudta, hogy legtöbbet úgy érhet el, ha tájékoztat, nevel. Ezért írta egy helyen: „A flóra fönntartá­sa, kezelése, alakítása csak úgy érhető el, ha megismertük az eredeti növénytakarót, természetes társulásokat, fejlődésük további lehetséges irányát. Külön figyelmet kell fordítani azokra a termőhelyekre, melyek ritka fajokat, reliktumokat, endemikus és szubendemikus fajokat, alfa­jokat rejtenek magukban...” A sok kiveszett, kétes jelenlétű és halálra ítélt növényfaj bemuta­tása után kifejti véleményét a lehetséges megoldásokról: „A védelem megvalósítása terén két irányban lehet tevékenykedni: a) a növényfa­jok védelme meghatározott területen, b) a védett területen kívül eső érdekesebb fajok védelme...” Amennyiben az eredeti állapot visszaállí­tásáról van szó, akkor fás szárú és lágy szárú fajok betelepítését kell elvégezni. A Szabadka–Horgosi-, a Delibláti- és a Nagykőrösi-homokvidék összehasonlításakor arra a következtetésre jutott a szerző, hogy a sza­badkai középhelyet foglal el, azaz átmeneti jellegű az említett terüle­tekhez viszonyítva. Ez a tény bizonyítja specifikusságát és sürgeti egé­szében való megvédésének szükségességét. Habár a kéziratban leírtakat tiszteletben tartottuk, mégis néhány esetben eltértünk az eredeti szövegtől. 1. „A szerb nyelven írt dolgoza­tokból vett lelőhelyi adatokat ugyancsak az ott közöltek szerint ismer­tetem” gyakorlattól eltekintettünk, furcsán hangzott volna a suboticai, Mali Iđoš-i stb. helységmeghatározás. 2. „A régi szerzők jelezte helysé­gek magyar neve és megfelelő szerb elnevezése” listát gyakorlati okok­ból kibővítettük. Azokban az esetekben, amelyekben indokoltnak tar­tottuk, a könyvben szereplő helység magyar és szerb nyelvű elnevezé­sét feltüntettük. 3. A könyvben szereplő diagramok utólag, a kézirat­ban szereplő adatok alapján készültek. 4. Az illusztrációk is utólag kerültek a munkába. 5. A szerző által említett Soó Rezső Synopsisa és Josifović (szerk.) Flóra SR Srbije című műve mellett, a ma érvényes nómenklatúra egységesítése céljából, felhasználtuk Priszer Szaniszló A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve VII. (1985) című munkáját is. A forrásmunkák és az irodalomjegyzék sok esetben hiányos (a megjelenés éve, vagy az oldalszámok nincsenek feltüntetve), ezen ob­jektív okokból nem tudtunk változtatni, de ez nem csökkenti a könyv értékét, és ettől függetlenül a felsorolt irodalom bárki számára felhasz­nálható. A 6. fejezetben több olyan adat is szerepel, amely szóbeli közlésre épül. Ezeknek a szerzőknek a neve természetesen nem szerepel az irodalomjegyzékben. Az egy-egy növényhez fűzött kritikai megjegyzés a harmadik cso­portban a 21-es számmal jelölt növényig teljed. Ennek folytatása a szerző halála miatt szakadt meg.

Dr. CZÉKUS Géza

Dr. Sturc Béla (1914–1994) e műve rész­letesen bemutatja Észak-Bácska flórakutatásának történetét, növénytakarójának fejlődését, a posztglaciális vegetációt, a leg­jelentősebb lelőhelyeket és fajokat.

A Szabadka–Horgosi-homokpuszta florisztikai szempontból Észak-Bácska egyik legjelentősebb, legspecifikusabb vidéke. Növényvilágának ismerete és megőrzése nemcsak a szakemberek, hanem a nagyközönség feladata is. Bemutatása csakis olyan embert illet meg, aki bejárta a terület zegét-zugát, és hosszan tartó kutatásai folya­mán felismerte és feltárta növénykincseit. Dr. Sturc Béla, a szerző, erre a leghivatottabb. Nagy szakmai tudásának, több évtizedes terepmunkájának koronája ez a mű. Tudományos elemzései, kritikusi meg­jegyzései, komplex ökológiai meglátásai, a terület megvédésére és tervszerű alakítására vonatkozó javaslatai külön jelentőséget ad­nak munkájának.

Az ismertetett növényfajok közül külön ki kell emelni azokat, amelyek már védettek, vagy csak ezen a területen fordulnak elő az országban, mint amilyen például az Irisarenaria, Bulbocodium versicolor, Gypsophilaarenaria, Potentilla leucopolitana, Drabanemorosa, vagy csak még nagyon kevés termőhelyen: Samolus velardi, Astragalusexscapus, Cvtisus ratisbonensis. Nagy értéke a könyvnek a vidék földrajzi, talajtani, vízrajzi, éghajlati és domborzati bemutatása is. Emiatt nem csupán a szakemberek számára nélkülözhetetlen, összefoglaló dolgozat; mindazok érdeklődé­sére számot tarthat, akik szeretik a termé­szetet és meg akarják őrizni szépségét és értékeit.

(Bózsa Pál recenziójából)