Skarlát levél

A szerző írja első kötetéről:

A múlt. Szakadó hóesésben az emlékek körvonalai. Kristályrobajban a világ.

A gyermekkor pihekönnyűsége? Makacs küzdelem a felnőtté válásért.

Az ifjúság? Vad harc a mindenséggel. Tikkasztó szomjúság, melyet csu­pán a tudás, a megismerés olt va­lamelyest.

Utazások gályarabsága s a szaba­dulások.

Hogy leborulnék szent földetekre!

Összetevői vagytok az amalgámnak, talán épp az ezüstösen csillogó higany, amelyet versnek neveznek.

Ahogy az író vállon ölelt, a sorok közül kitekintő szellemszem pillantá­sa ahogy rajtam megállt... saját kép­zeletem vetülete persze..., hogy nem­ csak én szeretem Füst Milánt, ő is engem, talán Roger Martin du Gard is, Vercors, talán Bilitis, akinek sír­ját agyagtáblákra írt versekkel talál­ták kikövezve, Juhász Gyula, Kaffka Margit és a drága Albert Camus... Alázatosan hajtom le a fejem, míg tintakék árnyatok toronyként magaslik fölöttem.

De emeli állam Georges Braque és kagylót úsztat el szemem előtt, ho­mokszemcsék hullanak, s ahogy talpra segít, összekoccan a sok kavics, De­bussy és Ravel intik be a zenét.

És oszlik a köd a hatások szen­télyében. Hiszen se tető, se ablak. Csak az ég meg a felhők s a fehér gótívek csontozata. A lényeg. A hal­kak, szótlanok, tehetetlenek védelme. Az igazság. Jóindulat, mellyel nincs a pokolba vezető út kikövezve. A tu­dat szikrázó világossága. A gondolat éle. A fegyelem páncélinge.

Tanár vagyok. Az is akarok ma­radni.

Bármily szerénytelenül és remény­telenül hangzik, életcélom segíteni, hogy a költészet emberi létünk ré­szévé váljék.