Siflis András

Siflis a tér és az idő problematikáját kifinomult, ám hatásos virtuális eszközökkel ragadja meg, s bizonyos értelemben közel áll Marcel Duchamp síkmozgatásának ahhoz a valós nyelvtechnikai megoldásához, melyet Nagy üveg című fő művében alkalmazott. A művek drámaiságának kibontásához és működtetéséhez szükséges helyzeti energiát a képsíkok kölcsönös megfeleltetése, ellenpontozása – esetenként társítható egymásba merítése – csiholja ki. A képlemezekbe azok a részecskék, azok a parányi mozzanatok ágyazódnak be, amelyek a régmúltban fogant emlékezet foszlányainak, a kollektív tudatalatti apró elemeinek tekinthetők, s amiknek tudomásulvétele és értelmezése inkább érzéki, mint sem agyi művelet. (Szombathy Bálint)

A képek felületéről szétszaggatott struktúrák új formái robbanásszerűen bukkannak fel, s a heves duktust a keretezés sem tudja akadályozni. Siflis mestere a fragmentumnak, az epizódnak és a pillanatnak. Magunkba szívjuk azt a benső melankóliát, mely egyben mintha valami bizonytalan eljövendőre várakozna. Vajon ez valami álom, valami belső nyugtalanság, vagy valami automatikus sajátsága a művésznek, mely nekünk új látást kölcsönöz? (Michael Wessing)

Siflis Andrást kifejezetten posztmodern expresszionistaként ismerjük. Eddigi alkotásait játékos gesztualitás, kifejező linearitás és „gondtalan”, de lenyűgöző kolorizmus jellemzi. Szombathy Bálint Siflis olyan művészekkel való közelségéről írt, akiknek „személyes megpróbáltatásaik nyomai igen markánsan megjelennek a festményeiken, méghozzá olyan mértékben, hogy a megélt események érzését kiáltják nekünk”. Mivel azonban korunk globális megnyilvánulásai könnyen átcsapnak az életünkbe, Siflis festészete és sorsa a mai világ emberének állapotát szimbolizálja. (Sava Stepanov)