Shakespeare-i vizeken

Szabó Palócz Attila (Zenta, 1971) hangjáték-trilógiájának egyes elemei úgy kapaszkodnak a shakespeare-i hagyomá­nyokba, a nagy elődök habitusába, ahogy az életünk különböző fázisából, más és más korszakaiból – egymástól igen élesen elkülöníthető élethelyzetekből, mágikus és telepatikus, már-már a miszticizmus hatá­rait súroló élményanyagából – megidézett emlékképek állnak össze végül a maguk profán mivoltában is minduntalan egysé­ges egésszé; ahogy az apró szilánkokból, eseménymorzsákból áll össze a megis­merés élménye. Shakespeare azonban ebben az esetben nemcsak Shakespeare-t jelenti – hiszen az életmű értelmezési és tolmácsolási lehetőségei gyakorlatilag végtelenek, kimeríthetetlenek –, ez tulaj­donképpen egy teljesen mai, modern kori bolyongás a velünk élő, a mindennapjain­kat kitöltő, a lépten-nyomon belénk botló klasszikusok világában. Ma összekötjük a három rész alcímeit – Provincia, Jegyzetek, Hitvita –, akkor akár úgy is lefordíthatjuk mindezt hétköznapi nyelvre, hogy a pro­vinciában jegyzetszerű, vázlatszintű hitviták töltik ki az emberek életét, szinte minden időben, akárhonnan nézve legyen is az épp adott terület provincia. Mert, ha valami, hát ez igazán csak nézőpont kérdése. Lehetett egyik-másik antik görög gondolkodónak akár Athén is provinciális, tűnhetett a régi rómaiak nagyjainak is félreesőnek Róma, akár Shakespeare-nek is lehetett vidékies a korabeli London. A Nyugat nagy nemzedé­kének Budapest. Mindez ugyanis csak vi­szonyítás kérdése. A hangjáték nem veszi magának a merészséget, hogy az egyetlen lehetséges válasz, a megkérdőjelezhetet­len igazság letéteményesének – s az egye­dül lehetséges felmentő ítélet kimondójá­nak – szerepében tetszelegjen, ellenben felvet problémákat, gondolatokat nemcsak a vidék viszonylatában, a tarlók filozófiájá­ban vagy a túlzsúfolt lakótelepek falusiasságában. A Provincia színei ugyanis annyira változatosak és élménygazdagok, akárhol is legyenek, hogy a szellemi kalandozásban, amelyre a szerző olvasóját (s a hangjáték reménybeli hallgatóját is...) meghívja, mér­legelésre is készteti, talán csak nézőpon­tot, testhelyzetet kellene váltani: amonnan nézve ez, amit mi itt provinciának véltünk, tulajdonképpen az a központ, amelyhez a világbirodalmakat is viszonyítják. A provin­cia ugyanis nem egy bizonyos meghatároz­ható, pontosan definiálható helyszín, a tér­képen megjelölhető terület – a Provinciát mint egy emberi jellemvonást, tulajdon­ságot, itt hordjuk magunkban. Néha talán sikerül ugyan elnyomnunk, de ez akkor is egy emberi magatartásforma. Akármely időben s akármilyen térben mozogjon is hordozója, klasszikus vagy kortárs, epigon vagy tisztelendő nagyság.