Régi utcák porában

A négy évvel ezelőtt elhunyt Lévay Endre csak­nem két évtizeden át – több-kevesebb rendsze­rességgel – közölte naplójegyzeteit Szabadka hétköznapjairól. Igaz, ezek – ahogyan maga tün­tette fel a 7 Napban megjelent írásainak alcímében – olykor csak jegyzetek, máskor meg feljegyzések voltak, de valamennyit ugyanazzal a szándékkal írta: hogy megörökítse, milyen volt szülővárosa szá­zadunk húszas-harmincas éveiben.

A negyven karcolat, amennyit ez a gyűjtemény tartalmaz, feleleveníti az elmúlt idők eseményeit és alakjait. Közöttük szép számmal vannak olyanok, akik valamikor jeles személyiségei voltak városunk­nak, mint például Oláh Sándor festőművész, a mo­zialapító Liflta Sándor, Kovács Kornél karnagy, Munk Artúr író, Kókay Károly bajmoki nyelvész, Marko Tikvicki, a köztiszteletben álló könyvkeres­kedő és Kosztolányi Mariska, Szabadka neves költő fiának a húga, aki mint rendező igencsak kivette a részét a műkedvelő mozgalom tevékenységéből. A róluk festett portrék értékes művelődéstörténeti adalékok is, hiszen rájuk már most is csak az idő­sebb nemzedék emlékezik, s munkásságuk egyre jelentősebbé válik, ahogyan távolodik alakjuk az időben.

Nem kevésbé érdekesek Lévay Endrének azok a feljegyzései, amelyekben a város kisembereinek az életét örökítette meg. Ezek nagyobb része – mivel szépirodalmi értékek is felfedezhetők bennük – jóval több publicisztikai írásnál.

Megkülönböztetett érdeklődésre tarthatnak szá­mot a szerző önéletrajzi vonatkozású visszaemléke­zései, mert nemcsak az egykori, messze földön híres korzó tarka világát és a Városi Kávéház előtti esti koncertek áhítatos hallgatóságát ismerhetjük meg, hanem olyan kivételes tehetségű zenészeket is, mint amilyen Kúnó volt, aki idehaza is, külföldön is nagy sikerrel muzsikált a legelőkelőbb helyeken. A „Színészkoromból” című ciklusban úgyszintén színes korrajzok találhatók. Jól zárják le a kötet anyagát az Egy sétáló vallomásai, amelyek többnyire az író életének utolsó éveiben születtek és kulturális éle­tünkkel kapcsolatos adatokban is igen gazdagok.

Finom líraiság bujkál ezekben a sokszor megha­tározhatatlan műfajú írásokban, a múltból ide­hallatszó magányos és tiszta hegedűszó, amely megnemesíti a prózát, s még az alkalmi írásokat is méltóvá teszi arra, hogy kötetbe kerüljenek. Egy­részt azért, mert felelevenítik a régi Szabadka vi­lágát, amely a mai nemzedékekben már csak elmosódva él, másrészt mert értékes és olvasmányos könyvvel gazdagítják „a letűnt idők krónikásának” életművét halálának közelgő fél évtizedes évfor­dulója alkalmából.