Pirossal, feketével

Két esztendővel ezelőtt megjelent kötetének, a Vörös Fagyöngy-nek legjobb darabjai arról tanúskodtak, hogy a nagy szavakba vesző panaszkodáson túljutva, Gulyás a vers lehetőségeit kezdte kutatni, a vers teherbíró képességét, aminek következtében nyelve egyszerűbbé vált, letisztult, s maradandóbban szólaltathatta meg egzisztencialista élményeit.
Jelen kötetében ezen az úton halad tovább. A verssel és a világgal szemben egyaránt védtelen költő egyrészt menekülne, újabb hithez, úthoz, baráthoz, virághoz, akárkihez, vagyis mítosz-erejű támpontok után kutat, amelyek megtartanák a semmi szakadéka fölött, másrészt azonban versei mélyéről fölbúg a virág lehetetlenségének fájdalma is. Váltólázas poézis ez, mely kétségkívül magában hordozza a még magasabb minőségi szintet eredményező újabb „frontáttörések” lehetőségét.