Örökség II.

UTÓSZÓ

Amikor új névvel útjának indult a Hét Nap, a szerkesztőség felkérésére az olvasókat hétről hétre a bácskai és bánáti magyarság hagyományos népéletének apró mozzanataival szerettem volna megismertetni. Jó lehetőség volt ez arra, hogy felmérjem, mennyire ismerem szülőföldemnek a népéletét, miközben – a korábbi évtize­dekben végzett kutatások nyomán – arról is tájékozódhattam, mennyi anyag gyűlt össze e témával kapcsolatban. A több mint kétéves búvárkodás során célom az volt, hogy rámutassak, milyen gazdag és változatos a népi kultúránk.

Nem kerülte el figyelmemet az sem, hogy a bácskai és bánáti magyarok évszázadok óta más népek szomszédságában éltek, s ez az egymás mellett élés nem szegényítette, hanem gazdagította népszo­kásainkat, mindennapjainkat. Ugyanakkor azt is meg kell állapíta­nom, hogy a bácskai és a bánsági magyarság hagyományos műveltsé­ge az összmagyarság népi kultúrájának része, s ettől nem idegenít­hető el. Tehát nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem szokásaiban, dalaiban, hitvilágában s a népi műveltség egyéb ágában is. Sajnálat­tal tapasztalható, hogy sokan közülünk feladják nyelvünket, de a jeles napi, az emberi élethez kapcsolódó szokásainkról, néhány jel­legzetes ételféleségünkről és életünk egyéb apró mozzanatairól nem mondanak le. Ezek a lényegtelennek látszó mozaikok is ma­gyarságunk részét képezik.

A bácskai, bánáti magyarok hétköznapjai, ünnepei természete­sen nem egységesek. Nemhiába járja a szólásmondás: ahány ház, annyi szokás. Hiszen, mint azt sorozatunk kezdetén már megírtuk, a XVIII. és a XIX. század különböző korszakaiban más-más vi­dékről érkeztek eleink. A bácskai és a bánsági pusztában különböző földrajzi környezetben teremtettek otthont az egykori telepesek. Más lehetőséget nyújtott a Duna a bezdáni és gombosi magyaroknak, mint a bánáti szikesek tövében a szegedi gányóknak, vagy Dél-Bánát, ahol otthont és vásárhelyet teremtettek a debellácsi magyarok. Sorsunk alakulását alapvetően meghatározták azok a társadalmi és politikai viszonyok, melyek alapján rendeződött ezen a vidéken a közigazgatás a karlócai béke után. A török hódoltság, a negyvennyolcas forradalom, a kiegyezés, a világháborúk voltak azok a történelmi események, melyek nem múltak el nyomtalanul e vidék életében. Az elmúlt három évszázadra a rezsim- és rendszerváltozá­sok voltak a jellemzőek. Népünk történelmi emlékezete elsősorban a nagy szaladásokat őrizte meg. A kevés történelmi monda, melyet még manapság is mesélnek, többnyire a törökökkel vívott győzedel­mes csatákról szól. S az egyik ludasi adatközlő szerint a honfoglaló Árpád vezér is a törököt győzte le, miután letelepült a Kárpát-medencében.

Bácska és Bánát nem csak nagy földrajzi egység, hanem közigaz­gatásilag is elkülönült egymástól az évszázadok folyamán. Ez a kö­rülmény is befolyásolta azt, hogy a két nagy tájegység magyar lakói külön néprajzi csoportba is sorolhatók. E területek magyarságának népi műveltsége sok-sok apró mozzanatában még e nagyobb tájegy­ségen belül is különbözik. Ezért egy kicsit más a Tisza vidéki, a temesközi, a dél-bánáti, a nyugat-bácskai szórványok, a közép-bács­kai és a szabadkai magyarok népi műveltsége.

A temesközi, szegedi kirajzású magyarok napjainkig megőrizték népdalaikat, a legjobb mesemondók is ezen a tájon akadtak. A Tisza bácskai oldalán a nagy kiterjedésű szikes legelők egykori pász­torai legszebb archaikus népdalaink ismerői. Azok pedig, akik e vidék falvaiban éltek, parasztságunk legmozgékonyabb rétegét ké­pezték. Ők az újítók: a kertészek, a homoki borászok, a dinnyeter­melők, az első fóliasátrak készítői. A nyugat-bácskai szórványok ragaszkodtak legtovább népviseletükhöz. A Kunságból származó reformátusaink – az al-dunai székelyekkel együtt – tartják legin­kább számon azt, hogy honnan jöttek őseik.

Sokfélék vagyunk mi vajdasági, bácskai, bánáti magyarok. Ez a sokszínűség, alkalmazkodóképességünk az, ami meghatározza identitástudatunkat. A második évezred végén a néprajzkutató szí­vesen kutatja, keresgéli azokat az évszázados, évezredes hagyomá­nyokat, melyek apáról fiúra szálltak. Szívet melengetőek azok a történetek, melyek még manapság is az egykori táltosok viselt dolgairól emlékeznek meg a Tisza mindkét oldalán. Kicsit mosolygunk, bosszankodunk, amikor az aracsi pusztatemplomban napja­inkban is a kőkecske mesés kincsei után kutatnak. Emlékezetes volt a szabadkaiak reagálása az első holdutazás kapcsán, akik szerint Amstrong lehozta a Földre Cicella kötőtűjét. Erre a bolondos meg­jegyzésre feleselnek a költői képekben gazdag apokrif imáink. So­rolhatnánk még a számtalan példát, amelyből talán megfejthet­nénk, hogy milyenek is vagyunk mi vajdasági magyarok. Meggyőződésem azonban, hogy ez a kérdés is az élet kifürkészhe­tetlen titkai közé tartozik, melyeket ugyan sohasem ismerünk meg, de érdemes egy életen át kutatni.

Ezekre a titkokra próbáltam én is keresni a választ.

Négy nagy témakörbe rendezve kínálja fel az olvasónak Beszédes Valéria az Örökség II. című kötetében azokat a népszerű tudományos írásait, melyeket két éven át, hétről hétre a Szabad Hét Nap általa népszerűvé vált néprajzi rovatában publikált.

Tiszteletre méltóan vállalta kutatási területe – közösségi életünk lassan feledésbe merülő, napjainkban már néhol alig fellelhető – értékeinek közönség elé tárását, megszerettetését. Ez a háttérből kilépő, a jó ügy érdekében közszereplést is vállaló kutatói magatartás azt eredményezte, hogy a szerző egy széles olvasóréteg igényeit, befogadóképességét és szintjét figyelembe veszi, de a tudományos hitelességből, a kutató igényességéből jottányit sem enged. Ennek az okos, átgondolt kettős követelménynek köszönhető, hogy a szerző szinte egyetlen lélegzetre vezet bennünket végig a születésen, gyermekkoron, lányságon és asszonyi dolgokon át a halálig, hogy azután ugyancsak megbízhatóan és rutinosan avasson be a Mesterségünk címere című fejezetben a régi foglalkozások titkaiba, majd elvisz bennünket a halászok, vízimolnárok, a vizek világába, hogy végül vidékünk betyárjairól, vagy az itt járt híres betyárokról – Sobri Jóskáról, Bogár Imréről, Angyal Bandiról és Rózsa Sándorról – mondjon el valósághű és érdekfeszítő dolgokat.

Úgy tetszik, Beszédes Valéria egy alapjaiban már megváltozott és még mindig gyorsan változó világban, mely eltemeti régi életmódunkat, hagyományainkat, közösséggé összekovácsoló szokásainkat, szinte versenyt fut a mindent felmorzsoló idővel: mind kisebb darabokra hulló közösségünk még fellelhető értékeit felkutatja, lejegyzi, és nemcsak a könyvtárak számára menti meg az eltűnéstől, hanem népszerűsítő írásain keresztül belopja a mai emberek tudatába is. Kutatásai során széles földrajzi területet jár be: egyaránt otthon van Kupuszinán, Martonoson, Doroszlón, Topolyán, Szabadkán vagy Kucorán, a Tisza és Duna mentén vagy a Ludasi-tó világában.

A gazdag ismeretanyagot tartalmazó könyv külön értéke, hogy a szerző, ahol lehetőség kínálkozik rá, párhuzamot von a vidékünkön élt vagy élő más népek – bunyevácok, sokácok, svábok stb. – szokásai, hagyományai között, és kutatási anyagát elhelyezi a kölcsönhatásnak abban a nagy tarka térségében, amelyben a Vajdaság mindig is volt. A szerző otthonosan mozog a vonatkozó tudományokban (például a településszociológiában), és érveléseiben, párhuzamaiban rutinosan támaszkodik más kutatók megállapításaira is.

Beszédes Valéria régi életünk és dolgaink adatainak igényes gyűjtője, és elkötelezett, itt-ott személyiségében is visszafogottan megmutatkozó krónikása. Az Örökség II. – az előző kötet folytatásaként – népi kultúránk és hagyományaink tárháza, egy újabb értékes és bátor tett a feledés és elmúlás ellen. Megingott azonosságtudatunk egy biztos pontja lehet.

MIRNICS Zsuzsa