Műfogsor ​az égből

Az életműsorozat negyedik kötetében Gerold László összeállításában a szerző valamennyi novellája, elbeszélése megtalálható. Azok is, amelyek eddig kötetben nem szerepeltek.

UTÓSZÓ

Irodalmi tevékenységét a hatvanas években Gion Nándor glosszaíróként, kritikusként kezdte az újvidéki Képes Ifjúság hetilap Symposion című mellékletében, illetve az ebből kinövő folyóiratban, az Új Symposionban. Hogy ezekben az írásokban ott rejtőzött a későbbi prózaíró, azt a gördülékeny fogalmazásmód és könyvkritikáinak esszészerű jellege már jelezte. Érezte akkor talán inkább, mint tudta, hogy az esszétől lehet a legkönnyebben átlépni a szépprózába. De erre utal az is, hogy a kamaszkori verspróbálkozás kudarca után, novellákat írt (nemrég került elő két novellát tartalmazó diákkori füzete), és vitt az egyik hetilap szerkesztőségébe, amelyek álnéven jelentek meg. Gion a kritikaírást iskolának tekintette, ahol az írás tudományát, a szakmát tanulhatta. Startkő volt, melyről a novella s a regény vizeibe ugorhat: „Amikor már úgy éreztem, hogy szakmailag is eléggé felkészültem, és nagyon-nagyon türelmetlen voltam, akkor nekiszaladtam a szépprózának”, nyilatkozta évekkel később. Számára a kritikaírás elsősorban a mesélésre való képesség próbája volt. Azt szerette volna megtudni, van-e készsége arra, hogy szépíró legyen. Amikor 1987-ben Déry-díjat így vallott: „Szeretek mesélni. Leginkább igaz történeteket. És olyan dolgokról, amelyeket fontosnak tartok. Meggyőződésem, hogy a történések megfelelő leírása és egymás mellé állítása hatásosabb a hosszan tartó magyarázatoknál. És megenged bizonyos fegyelmezetlenséget, amire nekem szükségem van. Magam is az ilyen könyveket szeretem olvasni. Magam is ilyen könyveket próbálok írni.”

Kezdettől fogva a mesélés vágya munkál benne. A fenti nyilatkozat adásakor nem vitás, hogy elképzelése sikerült, már többkötetes, sikeres prózaíró, aki három pályázaton – egyszer novelláért és kétszer regényért – is első díjat kapott. És a könyveivel foglalkozó kritika Giont egyértelműen a mesélő, a mesélni tudó prózaírók egyre szűkülő körébe helyezte, olyan írónak látta, akinek nemcsak modora és stílusa, hanem saját írói világa van.

(...)

Részlet az utószóból