Moldva

„Ha az anya nyelv, akkor a nyelv hús, ami fájni és vérezni tud. Bíró Tímea kötetében folyton körülötte ólálkodnak a kutyák. A Moldva olvasásának egyik legnagyobb kérdése, hogy ki az a rendhagyó beszélő, aki átküzdi magát az ugató testeken, hogy a véraláfutásokról szóljon. Aki törött bordával, vérző orral is kísérletezik. És nem feledkezik el a tagadószavakról sem, hiszen tudja már, hogy velük nem lehet emberhez méltó életet élni. (…)

Azt gondolom, hogy a kötet líraibb, azaz versszerűbb szakaszainak túlnyomó része a Moldva belső összefüggésrendszerében a másként értés lehetőségét kínálja fel, és izgalmas, mert váratlan kapcsolatokat teremt a prózaibb, néhol prózaversszerű egységekkel, amelyek a szegénység- és a traumairodalom hagyományait, bizonyos blokkok pedig a manapság nagy lelkesedéssel kísért autofikcióként olvasott irodalmat is eszünkbe juttathatják. (…)

A szólamok követhetők, rátermetten vegyíti a szerző a líraiság és a prózaiság eszközeit, jó arányérzékről tanúskodnak a cezúrák, a szegmentálási-szakaszolási műveletek. A perspektíva problémaérzékeny, ez a bátor és merész hang meggyőződéssel szól az anyaság, az erőszak, a szexualitás, a hatalom és a nyelv elválaszthatatlanságáról, a tördelési és az interpunkciós logika vonatkozásában is jellegadó kölcsönhatásairól. Talán azok a metareflexív mozzanatok, gondolati és poétikai kísérletek a legizgalmasabbak, amelyek az anyaságot a saját múlt, a saját test, illetve a mindezekről történő beszéd relációjában gondolják el, és a megélését a szembenézéshez kötik. (…)”

(Juhász Tibor)