Magyarok a Vajdaságban 1918–1945

ELŐSZÓ

A délvidéki magyarság történeti kronológiájának összeállítására tettem kísérletet, annak reményében, hogy honi történetírásunkat makacsul szendergő, félálomszerű állapotából fölriasszam. Mert bárhová is forduljunk, bárhogyan is hányjuk-vessük, itthoni tájainkon – a Bácskában és a Bánátban, de jószerével a Drávaszögben sem – nem született újjá és nem újult meg a történelmi múltunk iránti érdeklődés. Legalábbis azokon a fórumokon nem, ahol a történetírás műhelyeit reméljük. Ez annál is inkább különös, mert a helyi feltáró munkát, a források föltárásának kézi munkálatait a helytörténeti kutatások lelkiismeretesen elvégezték. Könyvtárnyira nőtt immár a falu-, a város- és a tájtörténeti monográfiák sora, művelődéstörténetünk irodalmának jelentősebb fejezeteit is haszonnal forgathatja az érdeklődő, az összefoglaló történeti munkáknak azonban változatlanul híre-hamva nincs. Könnyű lenne leírni és megnevezni a hiányt és a hiány lényegét, ha az önbecsülésben jelesebb vidékek teljesítményeivel vetnénk össze a közösségünk múltja feltárásának halovány eredményeit, az adottságok függvényében azonban feltétlenül megtévesztő lenne az Erdéllyel és a Felvidékkel vonandó párhuzam. Ott ugyanis már létrehozták a történeti kutatások műhelyeit, ott már módszeresen oktatják a történelmet, és hivatássá nőtt a historiográfi a művelése. Ugyanakkor nem kerülhető meg a párhuzam a Lendva-vidéki magyarság történelemismereti igényességével, ahol már olyan alapvető művek is megszülettek, mint az első és a második világháború története, az 1920 utáni agrárreform pusztításának részletes föltárása, és az irodalomtörténeti monográfi a után az iskola-, a könyv-, a könyvtár- és a sajtótörténet is példamutató módon monografikus otthonára lelt. „Kellett ehhez a meghalás rémülete is” – mondják a Muravidék tevékeny kutatói. A kétségbeesés, hogy a muravidéki magyarság maroknyi közössége a történelem viharaiban bármikor eltűnhet. S lám, a Muravidéken a közösségének sorsáért aggódó értelmiség mára már kinőtte az elszakítottság okozta sorvadást.

Vajon a Duna és a Tisza folyásának alsó vidékein mi hiányzik ahhoz, hogy a közösség múltismereti igénye végre megteremtse a történetírás tudományos műhelyét (műhelyeit) is? Kevés volt a rémület? Bizony nem! A Bácska és a Bánság helytörténetének kutatása akkor teremte meg legszebb gyümölcseit – az 1990-es években –, amikor ezen a vidéken a legveszélyesebb volt magyar értékekre, magyar történetekre hivatkozni. Az elszánásban tehát nem volt, és ma sincs hiány, mindemellett a közéletet meghatározó politikának kellene megtennie a döntő lépéseket. Mára már mindenképpen eljött a délvidéki magyarság hiteles XX. századi története föltárásának és monografikus földolgozásának az ideje. Ma már ugyanis nem elegendő az, amire hivatkozhatunk, nem elegendő az eddig elvégzett munka. És már nem elegendőek – mert nem hitelesek – azok a monográfiák sem, amelyek évtizedekkel ezelőtt, egészen más körülmények és feltételek mellett, idegen elvárások kényszerei nyomán születtek. Ma már azt szeretnénk tudni, hogy valójában mi is történt a délvidéki magyarsággal a XX. században. És ha erre a kérdésre keressük a választ, akkor az eddigi gyakorlathoz képest fordított utat kell bejárni: nem a boldognak hitt néphez kell történeteket gyártani, hanem a magyarságunk jelenlegi elesettségének okait kell megkeresni az elmúlt korok történéseiben. S ha nehéz is, ha kényszeredett is a számvetés, mégiscsak a bácskai és a bánsági magyarságunk közösségi szervezetlenségének, szociális kiszolgáltatottságának, egzisztenciális bizonytalanságának, meg-megismétlődő menekülési kényszereinek, a vagyontalanságnak, az emberi erőforrások, az anyagi és szellemi tartalékok hiányának okairól, kialakulásuk és elmélyülésük történeteiről kell szólnia az írásnak. Mindezekhez pedig nélkülözhetetlen a forráskutatások elvégzése, a bibliográfiák, a kronológiák és a hivatkozható előtörténeti munkák föltárása.

E mostani, az 1918–1945 közötti kor eseményeinek időrendi áttekintése, a trianoni döntés után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt Délvidék magyarságának történetét igyekszik – a forrásokra hivatkozva – a folyamatok természetes rendjében bemutatni. Jelzem: az első világháború utáni történések, a magyarságunk sorsa alakulásának tekintetében messze túlnőttek a mai Vajdaság dimenzióin. A területi viták, a baranyai-pécsi események, a Muraköz és a Muravidék hovatartozásának összetett kérdése térben éppúgy szélesebb kitekintést követel magának, mint a szerb–horvát (és olasz) alkun belül Fiume elérhetőségének igénye vagy a Bánság fölött kiterebélyesedett szerb–román viszályok mindvégig feloldhatatlan feszültsége. S hogy a felgyülemlett gondokra az egymással államszövetségben élő vagy a határokkal szigorúan elválasztott népek és nemzetek – magyarok, szerbek, horvátok, szlovének, németek, románok és olaszok – nem találták meg a mindenkit kielégítő megoldást, azt bizonyítják az 1940 utáni tragikus események is. A hatalmi önkény, az elnyomás és a kiszolgáltatottság elkeseredettséget, forrongó indulatokat, kegyetlen elhatározásokat termelt ki a nemzetekből, amelyeknek későbbi elszenvedője és áldozata a munkáját végző kisember mellett éppen maga a nemzeti közösség volt.

(...)

Részlet az Előszóból