Magyar műkedvelők az őrhelyen

UTÓSZÓ

„A színész halála után néhány kellék marad csupán” – vallotta Latinovits Zoltán, a magyar színészóriás. Talán egy kalap vagy egy cilinder, egy köpeny vagy egy felöltő, egy kép vagy egy festmény, egy cikk vagy egy rádióinterjú...

Hát vajon mi marad egy színház után? Vagy esetünkben: egy műkedvelő színtár­sulat után? Legjobb esetben rekvizitek, amit az előadásokban egykoron használtak, de legtöbbször csak néhány megőrzött plakát, szórólap, műsorfüzet, fényképek... Nehéz bizony egy krónikásnak ebből a „maradék”-ból rekonstruálnia egy több mint fél év­százados kort.

Nehéz volt Garay Bélának is megírnia a szabadkai Népkör amatőr színtársulatá­nak történetét, mert nemcsak a szélesebb közösség, de maga az intézmény is mostohán bánt az emlékekkel. A saját visszaemlékezésein túl – amelyeket minden valószínűség szerint gondos rendezői napló és megőrzött forgatókönyvek támasztottak alá – csak az egykori színjátszóktól kapott tárgyi dokumentumokra tudott hagyatkozni, mert a Népkör archívuma az idők folyamán elkallódott, tönkrement, veszni hagyták...

Csak egy olyan ember vállalkozhatott e könyv megírására, aki annak idején maga is szívvel-lélekkel dolgozott a „jugoszláviai magyar kultúra bástyájának” megőrzésén. Aki maga is része volt annak a múltnak, amit meg akart idézni a jelen és a jövő – az utókor számára. Talán van ebben némi fanatizmus, idealizmus és nosztalgia is, de mindenképp együttérzés és megérzés – empátia is. Együttérzés azokkal, akik a vérzi­vataros történelmi időkben (a könyv visszavezet bennünket a kezdetekhez, 1871-hez, majd folytatja a regélést 1918-tól 1970-ig) vállalták a „strázsa” szerepét; vállalták a kultúra szikrájának csiholását akkor is, amikor állami rendelettel tiltották a magyar színjátszást; és vállalták akkor is a háborúban elgyötörtek szórakoztatását, amikor zsidó kollégáikat elhurcolták... S hogy miért beszélek megérzésről? Garay Béla, mint „állami díjas” rendező megélte azt, hogy betiltották a topolyai Járási Magyar Népszín­házát, átélte azt a harcot is, ami a szabadkai Népszínház felépülését megelőzte, és része volt annak a kornak is, amikor a Népkört át kellett keresztelni Magyar Olvasókörre, hogy folytathassa áldásos kulturális tevékenységét. Mindebből levonhatta azt a tanul­ságot, hogy ami nincs „fehéren feketén” lejegyezve, az meg se történt, az elvész – azt elfelejthetik az emberek. Őt magát is, aki mögött bizony több évtizedes színjátszói, rendezői – színházi úttörői munka áll(t). S aki vitathatatlan empátiával követte, segí­tette mindvégig a Népkör amatőrjeit.

A több mint 300 oldalas visszaemlékezés azonban nemcsak dicshimnusz a kor­társakról, a kollégákról, jóllehet a szerző jóindulata, jó szándéka egyértelmű: „Csak a szépre emlékezem...” Ám a sorok mögül egy fél évszázad történelmi rajza és egy város (Szabadka), egy vidék (a Vajdaság) művelődéstörténete is felsejlik. Garay nemcsak a bemutatók és rendezvények „naplóját” jegyzi le kronológiai pontossággal, nemcsak a színielőadások szereplőiről, hangulatáról, közönség általi fogadtatásáról számol be, hanem szót ejt a kor művelődéspolitikájáról és háttéreseményeiről is – ahogy ő látta, ahogy ő élte meg. Lehet, hogy ezért a könyv néhány oldala (pl. az 50-es évektől kezdő­dően) nem épp ideológiamentes, nem épp elfogulatlan – de mindenképp tanulságos innen, a jelenből szemlélve. A népköri színjátszás története színháztörténetileg is egy értékes história (fotódokumentumaival, sajtócikkekből vett idézeteivel együtt). Jólle­het gazdag irodalommal rendelkezünk a vajdasági magyar színjátszásról, de a Garay-kötet mindezt méltón kiegészíti (arról nem is beszélve, hogy bőséges alapot nyújthat egy komolyabb kutatáshoz, összehasonlító színháztörténethez).

Molnár Krekity Olga